Amerikai Magyar Újság, 2002 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2002-12-01 / 12. szám
22 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2002. Karácsony “GIVE US A BREAK!” Meddig akarunk még elfelejtett zászlóvivői lenni a magyar kultúrának? Avagy meddig hagyjuk, hogy a magyar kormány által patronált ötletek emberei azt mondják, hogy a magyar kultúrát most egyszere az onnan kirendelt reprezentánsok fogják világhírűvé tenni? Az elfelejtett, “kallódó” magyarok több mint 100 éve a világ kultúr-forradalmárai voltak művészetben, tudományokban, kereskedelemben, politikában és minden vonalon. Kossuth óta - 150 éve - de talán azelőtt is, egy sereg magyar csoda gazdagította a világ arénáját Nobel-dijakkal, Pulitzer (ő is magyar volt) és Oscar-díjakkal, és névtelenül, pusztán a drága, felejthetetlen magyar öntudat véres verejtékén hirdetve el- pusztíthatatlanságunkat, sőt: jövőbe látó vezérkészségünket. Újabban a Magyar Kultúrközpontok azt szeretnék elhitetni, hogy a külföldre menekült magyarság - D.P (Displaced Persons) vagy 56-osok - nem tett semmit hazánk elismertetésének érdekében. Ezt hallom minduntalan, amióta (1991 óta) hazajárok minden két évben. Hozzá kell tennem, mindig saját költségen, anyagi áldozattal, mindig valami ottani jótékony cél érdekében. Még csak nem is “nyaralni”. Azt az otthoniak teszik. Mi sose kértük a magyar államot, hogy támogasson itteni magyar kultúr célt, de minket mindig kértek szponzorolásra - nem tanácsra - ottani iskolák vagy kereskedelmi központok számára. Mi ki voltunk tagadva, el vagyunk ítélve, le lettünk szólva minden vonalon. De a pénzünk jól jött. Minden köszönet nélkül is. Sem Neked, sem nekem soha meg nem lett köszönve, se elismerve az évtizedes, megállás nélküli munka. Mi a semmiből teremtve, életünket tettük a “lot”-ba, amikor külföldön, földönfutóként, szegényen, hazátlanul hirdettük a piros-fehér-zöld életjogát, a legmagasabb szinten. És most, miután gomba módra szaporodnak a Hungarian Cultural Centerek a világon mindenfelé - a “szörnyű” magyar gazdasági helyzet ellenére, mert állítólag nincs mit enni az öregeknek otthon - a magyar kormány mégis tetemes öszegeket bocsát rendelkezésre ezen intézmények fenntartására külföldön. Ha bármelyik itteni, illetve külföldi magyar egyesület két fillért kéme a magyar kormánytól, biztosan megmosolyognák, határozottan elutasítanák, és az aktát jégre tennék, feleletre sem méltatva. Kossuth beszédeit, az ő eredeti angolját itt példaképül tanítják az egyetemeken, Liszt, Bartók, Kodály, Lehár nélkül nincs zene, Kármán Tódor, Teller Ede, Szilárd Leó, Oláh György Nobel-díjasok, Korda, Cukor, Vájná uralkodó nevek a filmvilágban, Svéd Sándor, Carelli Gábor, Marton Éva az operában. George Pataki (NY) és Jesse Ventura (MN) az Egyesült Államok egy-egy államának kormányzói napjainkban. Vajon kinek jó az, hogy ezek az intézmények (magyar kulturális központok) megalakulnak? Nem nekünk. Ez valószínűleg megint egy divat lesz, mint a 70-es években a Kodály-módszer, hogy a hazai művészek tudjanak “kijönni”, majd hazatérve rongyot rázni azzal, hogy “én éppen most jöttem haza....”Horribile die tu... Még mindig nem tudja a 10 milliós magyar állam, hogy 5 millió képviselője van külföldön teljesen ingyen és szíwel-lélekkel? Hát tudja meg! Mi, akik a háború atrocitásai folytán a külföldet választottuk lakhelyünknek, el vagyunk felejtve. Természetesen nem vagyunk egyenjogú polgárok, jóllehet, több mint 100 éve mást sem csinálunk, mint elismerést szerzünk drága, szeretett, soha el nem felejthető hazánknak. Medig hagyjuk még, hogy a magyar állam mostoha gyerekként kezelje leghűségesebb polgárait, a külföldi magyarságot? Ezennel és egyidejűleg leggazdagabb jókívánságaimmal köszöntőm a legújabb Kulturális Központ megalakulását New Yorkban, és annak igazgatóját, kedves jó barátunkat, Márton András volt Los Angeles-i főkonzuli. Szívből és a legjobb akarattal kívánom a további sikereket, De kérem, hogy tartsa szem előtt: Mi a semmiből, a kivetetségben, száműzetésben szereztünk hitelt az országnak, az egyetemeken, tudományokban, pódiumokon, stb. Könnyű most állami segítséggel centereket fenntartani. Mi mindent magunk csináltunk, haza szeretetből. (Ismerik ezt a szót Magyrországon?!) Jómagam szégyellném elfogadni az állam segítségét bármiért. Sokan kárpótlást sem kértünk annakidején. Mi mindannyian megalapítottunk valamit, egyéni tudás és szorgalom által, a SEMMIBŐL. A megnyitó hangverseny - Bartók Kékszakállú-ja a Carnegie Hall-ban és fogadás előtte vagy utána - bizonyára nem két fillérbe került. Milyen jól esne egy már meglévő magyar intézménynek - újság, színház, iskola - ha a magyar állam támogatását élvezhetné! Ha végre nem “életünket és vérünket” kellene adni egy-egy nagyobb megmozdulás - ösztöndíj, emlékmű ésatöbbi - sikeréért, ha nem kellene állandóan “zseb- ből-zsebbe” koldulni! Őszinte honleányi tisztelettel, pozitív hozzáállással és a legmelegebb jóindulattal teszem fel a fenti
