Amerikai Magyar Újság, 2002 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2002-12-01 / 12. szám
2002. Karácsony AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 5 Krisztus születésének ünnepére gondolok. Húszéves koromig minden Ádventet és Karácsonyt szülőfalumban, Pécelen töltöttem, így csak azt írhatom le, amit ott láttam és átéltem. De bizonyos vagyok abban, hogy hazánk más részeiben is ugyanilyen volt az ünnep. November végén kezdődtek az előkészületek 8- 12 éves gyerekek szorgalmas munkájával, hogy elkezdhessék Jézus születésének hirdetését, a „Betle- hemezést". Egy ilyen, örömet hírül adó csoport rendszerint öt fiúból állt. Ha nem maradt meg előző évről, akkor készítettek egy új szép kis templomot fából, vagy kartonpapírból, melyben'ott volt a Gyermek, a szent szülők, az angyalok, a pásztorok, a háromkirályok, de még a barmok kivágott képe is. Ezenkívül| egy mécses, mely meg-l világította ezt. Papírzacskóból püspöksüvegeket fabri-i káltak, használt lepedőkből pedig palástot. Legfontosabb kellék azonban a „csörgős-bot” volt. Ez a jófogású fütykös jelezte az érkezésüket, mikor a küszöbhöz verték, de a kutyák ellen is célirányosan lehetett használni. Felső végébe kerekre vágott pléh- darabokat szereltek, a közepükön bő lyukkal, hogy kántáláskor minél jobban zörögjenek. Kellékeik elkészítése után próbákat tartottak, habár szerepük minden egyes szavát régen tudták. A pásztorokon kívül a számadó volt a legfontosabb. O képviselte a humort, mint egyetlen civil, kucsmával a fején és subával a hátán. Neki kellett a nagyothalló „öreget” alakítani, aki kicsit többet szedett be a jóból, mint illett volna. Három héttel Karácsony előtt aztán megindultak a faluban. Mikor elérkeztek egy házhoz, zörögni kezdtek botjaikkal és megkérdezték: „ Bejöhetnek-e a betle- mesek”? Erre a válasz csaknem mindenütt igen volt. Mikor beléptek, a „püspök pásztor" mondta el a köszöntőt: „Békesség e háznak, minden lakójának Betlehemből jöttünk, hogy hírül adjuk a mi Urunk Jézus Krisztus megszületését". Ezután rázendítettek a „Csorda pásztorok midőn Betlehemben,/Csordát őriztek éjjel a mezőben" kezdetű ősi népénekre,. Majd imádkoztak és meggyújtva a mécsest, az ütemet verve énekelték: „Pásztorok, pásztorok örvendezve,/Sietnek Jézushoz Betlehembe..." Ezalatt az „öreg" úgy tett, mintha kucsmáját a szemébe húzva szunyókált volna, majd hirtelen „fölébredt" és elkezdett méltatlankodni: Gazemberek, esztek, isztok, S ősz apátok ínségére Cseppet sem gondoltok? Felfogom a fütykösömet, Végigsuhintok rajtatok! Mikor aztán látja, hogy hiába reménykedik, nincs enni és innivaló, lemondással kiabálja: Ha már mindent megettetek, Behunyom a szememet, Három napja nem aludtam, Most egy kicsit pihenek. Ezután a pásztorok nagy örömmel jelentik, hogy megszületett az Üdvözítő, akit énekkel köszöntenek. Aszerint, hogy katolikus, vagy protestáns háznál vannak, szívből fújják: Krisztus Jézus született, örvendezzünk... vagy: Krisztus Urunknak áldott születésén... Mikor aztán észreveszik a földön horkoló öreget, nagy hangon kezdik éb- resztgetni: Kelj fel te vén öreg ne szundikálj, Látod a Betlehem nagy fényben áll, Ne sajnáld álmaid félbehagyni, A kisded Jézusért imádkozni. Ezután végre feltá- pászkodik és csatlakozva a többiekhez, a házbeliekkel együtt eléneklik gyönyörű karácsonyi énekünket: „Mennyből az angyal,/lejött hozzátok" és a hálaadást: „Dicsőség a mennyben az Istennek". Végül a pásztornép nagy hangon elszavalja: Jézuskának fázik lába, Nincsen néki bocskorkája. Kérünk néhány krajcárkát, Veszünk néki bocskorkát. A háziak megjutalmazzák őket és kölcsönös jókívánságokat mondva mennek tovább. Milyen egyszerű és mégis lélekből fakadó, méltóságteljes játék ez, melybe még a kicsit pasztorálszerű, rusztikus humor is belevegyül. Nagyon régen volt, de ma is bennem él. Ehhez nem kellett az újságokhoz csatolt napi két kilogramm- nyi reklám hónapokon keresztül és a TV percenkénti figyelmeztetésével mindenkinek tudtára adni, hogy ez a „Christmas spint", mert messze sugárzott belőle. így telt az idő, míg megérkezett Karácsony hete. Az asszonyok sütöt- tek-főztek, hogy méltók legyenek a nagy eseményhez. A férfiak kevesebbet zsörtölődtek, dolgozgattak a ház a körül, és segítettek, ahogy tudtak. Szentestére aztán minden elcsendesedett, — talán a téli éjszaka is — mert várták az „Áldottat, aki jő az Úr nevében, hogy elvegye a világ a bűneit". Kigyulladt a'karácsonyfák fénye és a falu tizenegy órakor megindult az éjféli misére, mert tudták: „Szép rózsabimbó nyílt ki/Hajdan egy rózsatőn“. Abban az időben senki nem hallott még az „ökumenikus” gondolatról, mégis az volt ez a szertartás, mert egymás mellett szorongtak és együtt imádkoztak a katolikus, református és evangélikus hívek. Elavulhat e a léleknek és hitnek ilyen élménye? Soha! A hitet, a hagyományt ma is, mint szent örökségünket magunkban hordjuk és éppen azért, mert bennünk él, Karácsony a lélek ünnepe. ' Ezért érezzük magunkat gazdagnak és sajnálkozva nézzük a pénzért lihegő „szegény-gazdagokat", a nagy bankbetétek és részvények urait, kiket a birtoklás tudata soha nem tehet boldoggá. Mert akinek üres a lelke és semmi másban nem hisz, mint az aranyborjúban és a Mammonban, azt csak a tartalom nélküli külsőség vonzza és a pénzen vásárolt öröm. Ilyennek a Megváltó születése semmi más, mint „happy holiday", nem: boldog Karácsony, amire mi, akik még hiszünk, vágyakozva tekintünk vissza.
