Amerikai Magyar Újság, 2002 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2002-11-01 / 11. szám
22 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2002 november Egy “áruló” értelmiségi töprengései Orbánék sohasem voltak egy idegen hatalom által ránk kényszerített uralom apostolai, mint az MSZP vezetői Solymosi Frigyes A politika iránti érdeklődésem miatt - és némi önsanyargatási szándékként - meglehetősen gyakran nézem az ATV beszélgetőműsorait, a régi szemináriumok modernebb változatát. Olykor bizony elképesztő dolgoknak lehetünk tanúi. Május utolsó hetében az újdonsült fejtágító vendége Jancsó Miklós, a nemzetközi sikereket is elért filmrendező volt. Ideológiai nézeteiről senkinek sem lehetnek kételyei, hiszen erről meglehetősen gyakran ad hangot különböző fórumokon. Megdöbbentő volt azonban az a pillanat, amikor elveszítette önkontrollját. Annak hallatán, hogy az egyik betelefonáló hölgy kifogásolni merészelte Orbán Viktor miniszterelnök állandó szapulását, Jancsó Miklós olyan dühkitörést produkált, amelyet hazai televízióban még nem láttam. Ennek hatására még a telefonvonal is lángra gyúlt vagy szegény betelefonáló asszony kapott szívinfarktust, mindenesetre a beszélgetés megszakadt. Hogy miért kell egy jeles értelmiséginek ordítania, ha valaki nem ért egyet kijelentéseivel, aligha érthető. Elképesztő volt az a nézők felé áramló magabiztosság, az az „Übermensch"-attitűd, amelytől szinte belső remegés kerítette hatalmába a nézőt. Hol itt a híres baloldali tolerancia? Az áprilisi választás után nap mint nap találkozunk hasonló magatartással. Kulturális miniszterünk nem tudja elviselni egyik kiváló rendezőnk kiállását a polgári oldal mellett: tevékenységét kártékonynak, politikai kalandorságnak tartja. Neki természetesen szabad politizálnia, még a legmagasabb szinten is, mert ő ezt a „jó" oldalon teszi: a régi diktatúra megtért katonáival dolgozik együtt. Szegény ősök! A közelmúltban hunyt el 90 éves korában az egyik nemzetközi hírű tudósunk, aki szinte életének utolsó pillanatáig tanította a népét a természet ismeretére és szeretetére. Egy hibája azonban neki is volt: keresztény-konzervatív szellemiségét egész életében megőrizte, s ő sem volt barátja az emberellenes szovjet típusú szocializmusnak. Bizonyára annak sem örült, hogy az utódpárt ismét elkábította a magyar választókat. Ennek azonban - már kora miatt is - csak ritkán adott, adhatott hangot, ez azonban elégséges volt ahhoz, hogy egyes baloldali lapokban meghurcolják. Az egyik nekrológban nem kevesebb, mint ez olvasható: „...egyre többet fordult meg olyan körökben, amelyek, legalábbis a szellemi környezet megóvása helyett inkább annak szennyezésében jeleskedtek." Mondanom se kell, Akadémiánk tagjai között - sajnos - voltak olyanok, akik elkötelezték magukat sajátos szocializmusunknak, s az önkényuralom legmagasabb szintű testületéinek is tagjai voltak. Ennek ellenére jó ízlésünk tiltja, hogy emléküket a nekrológban megsértsük, ellenérzésünket haláluk alkalmából kifejezzük. Várható volt, hogy ez a szellemi hadjárat engem se kerül el: Kossuth téri szereplésemet a mai napig nem tudja megbocsátani a baloldal. Bächer Iván, a Népszabadság főmunkatársa a 168 Órában (július 12.) megjelent, a jobboldali bolsevizmus (!) születéséről elmélkedő nyilatkozatában a következő mondatokat olvashatjuk: „Tiszta szívemből azokat utálom, vagyis inkább szánom, akik magyar értelmiségiek voltak egykoron, és akik mégis nevüket adják e borzalomhoz. Magyarország tönkretételéhez." Ezután hat nevet sorol föl - közöttük az enyémet is -, akik véleménye szerint „a magyar értelmiség árulói". Mivel Bächer nem a baloldali vagy a jobboldali értelmiség, hanem a magyar értelmiség elárulóiról szól, vádja különösen súlyos, mivel az, aki a magyar értelmiséget elárulja, egyúttal hazáját is elárulja. Amikor az ember egész élete során igyekezett bizonyos elvárásoknak eleget tenni, megőrizte önbecsülését a nehéz évtizedekben is, s a csábító lehetőségek ellenére sem hagyta el hazáját, meglehetősen sokkolólag veszi tudomásul, hogy életének utolsó éveihez közeledvén árulónak nevezik. Óhatatlanul fölteszi magában a kérdést: ugyan kit árultam el én, és ma már vajon miért nem tartoznék a magyar értelmiséghez? Titokban reméltem, hátha megvéd bennünket valaki, ez azonban nem történt meg: így ezt a feladatot magamnak kell felvállalnom. Mielőtt bővebb elmélkedésbe kezdenék, értelmiségi mivoltom bizonyításaként néhány dolgot azért el kell mondanom. Szegeden végzett kutatómunkám alapján az angol tudósok javaslatára első magyar kémikusként választottak az Európai Tudományos Akadémia tagjai közé. Amerikai-angol felmérés szerint tudományos dolgozataink hatékonysága, visszhangja alapján szakterületemen a világon dolgozó húszezer kutató közül mindössze tízen előznek meg. Ennek köszönhetően tagja vagyok szakmám csaknem minden nemzetközi folyóirata szerkesztőbizottságának. Mivel ezeket az eredményeket tanítványaimmal itthon, Magyarországon értük el, igenis magyar értelmiséginek (!) vallom magam. Nem tudom, hogy a nyilatkozó milyen szempontok alapján válogatott ki bennünket, és azt sem, hogy milyen életutat jártak be a többiek. Egyedül Kerényi Imréről ismert - az őt ért korábbi támadásokból
