Amerikai Magyar Újság, 2002 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2002-07-01 / 7-8. szám
18 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG KI HALLJA MEG A HARANGSZÓT? Adódnak az életben ritka, torokszorító pillanatok. Ilyen az is, amikor az ember valami csoda folytán önmagával találkozik. Nem a tükörképével, hanem azzal a régi-régi énjével, aki volt valaha. Mondjuk egy szeplős, kajlafülű sihederrel, aki a bácskai tanyákról indult el, és azóta se győz rácsodálkozni a világra. A véletlen hozta most vissza számomra ezt a pillanatot egy régi iskolafüzet elrongyolódott valóságában. Az én irkám volt ez, amit a mama gondoskodása óvott meg az enyészettől. Féltett kincseit egy dobozba gyűjtötte össze a mama, aztán úgy elrejtette, hogy maga sem talált rá. A régi emlékek küzött volt ez a füzet is, mellette egy bukszában megtakarított pénze, több száz pengő, ami ma már semmit sem ér. A volt családi házunk új tulajdonosa talált rá erre a dobozra, ő adta át nekem, amikor egyszer otthon jártam. Renoválták a régi házat, így bukkant rá, egy nagyon furcsa helyen, a galambdúcban. Jó rejtekhelynek bizonyult. Élt Temerinben valaha egy habókos ember, félkegyelmű, aki olykor zavaros mesékkel traktálta a hiszékeny embereket, elhitetve velük, hogy ő tulajdonképpen varázsló. Szerinte az emberek haláluk után átváltoznak, s tovább élnek. írjuk össze mi gyerekek is, mik szeretnénk lenni, ő majd intézkedik - ígérte. Én írtam össze ebben a füzetbe, ki mi szeretne lenni. Bakos Andris sasként szelte volna az eget halála után, Góbor Matyi paripává változott volna új életében, Zavarkó Misi fecskeként szeretett volna élni, én meg azt találtam ki, hogy harangszó leszek, hogy mindenki meghallja a szavam, amikor kiáltok. Ha majd szelíden szólok, akkor imádságra hívom a hívőket, a bajra figyelmeztetek, tűzre, jégesőre, akkor kongatom a hangom és sírok, ha temetésre harangozok. Bakos Andrisból falusi suszter lett. Foltozó varga, szegényen halt meg. Olykor felkapom a fejem, kutatom az ég kékségét, talán látom valahol a szárnyaló sast. Mert akkor intek neki, üzenek. Góbor Matyi se lett büszke paripa, szomorúan hallottam, hogy alig van már ló mifelénk. Zavarkó Misit idő előtt, fiatalsága teljében lőtték tömegsírba sok ezer társával a partizánok. Az új életre pályázók közül már csak én kongathatnám a harangszót, hirdetve fakult álmaim, de ugyan minek? Ki hallaná, ki értené? Jobban teszem, ha megnémulok, bár tudom, a némaság maga a halál. Lehet nagyobb tragédiát elképzelni egy néma harangnál? Olyan lehet az, mint amikor egy költő hirtelen elveszti a hangját. Babits életének szomorú végére gondolok az utóbbi időben egyre gyakrabban, amióta azt az iskolai füzetet megkaptam és belelapoztam. Babits tragédiájára emlékszem, aki élete utolsó napjaiban csak kis cédulákon üzengetett, így tartva a kapcsolatot a világgal. Ahogy Kosztolányi Dezső is. Olvastam valahol, hogy milyen riadt üzeneteket küldött környezetének egy-egy átszenvedett, rémséges éjszaka után. “Mi ez? Félek!” - riadt rebbenve a leírt kiáltás. Emlékszem jól, hasonló sorsra jutott a fiam is: betegsége utolsó szakaszában már csak suttogni tudott. Zongorista volt. Ujjai még repültek a billentyűk fölött, csapongva, akár a részeg lepkék a nyárban, áradt egész lényéből a fenséges muzsika, de hangja már nem volt. Csak suta kis bocsánat kérő mosoly ült az ajka szögletében. Mintha szégyellte volna a világ előtt némaságát. Sosem felejtem el azt a napot, amikor egyszer elbúcsúzott tőlem, valamit suttogott, de nem értettem. Erre elővette töltőtollát, és azt írta egy újságlap szélére: “Lement már a nap, apa!” Akkor azt hittem, arra figyelmeztet, hogy későre jár az idő, s neki mennie kell. Megölelt. A nyitott ajtóból követtem tekintetemmel a távozását. Nem nézett vissza! Csak később döbbentem rá, halála után, hogy talán egészen mást akart mondani nekem. Valami megnyugtatót, amolyan búcsúfélét nyugtalanságom lelket rázó, riadt viharában. Azóta is lázasan keresem mindenütt azt az újságlapot utolsó üzenetével, de nem lelem. Kidobtuk a többi régi újsággal. Az ő kedvenc karosszékcben ülök most, ahol ő pihent meg, ha nálam járt, s behunyom a szemem. Az üzenetre gondolok. Igen, lement már a nap. Ha tudnék még kiáltani, akkor sem harangozna már a szívem. Ugyan kihallja meg az éjszaka sűrű sötétjében a fel-fel síró harangszót? Illés Sándor 2002. júl.-aug.--Március 2-án Székelyudvarhelyen, a Művelődési Ház színpadán háromszáz gyermek lépett fel a Gyermek-néptánccsoportok III. Találkozóján. Máréfalváról érkezett a Forogvirág, Sepsiszent- györgyről az Eszterlánc, Székelykeresztúrt a Kispi- pacsok és Mákvirágok képviselték, az Ördögborda Balánbányáról érkezett, a Csipike Bögözből jött el, a vendéglátó csoport pedig a Kékiringó volt.
