Amerikai Magyar Újság, 2002 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2002-07-01 / 7-8. szám
2002.júl.-aug. AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 11 Saáry Éva TÓPARTI TŰNŐDÉS Nem azért járok a strandra, hogy szórakozzam; de nem is azért, hogy előre megszabott napozási programom elvégzésével, "négerfeketére" pörkölődjem. A divatos fürdőruha, melynek láttára "kicsordul a férfiak nyála" - , nem érdekel. (Minek a klóros medencevízbe, a moszatos hullámokba az a nagy flanc?) Nem, én nem "járok" a strandra; én nyár idején ott élek, s ezt a különbségtételt valószínűleg csak az érti meg, aki maga is valamely nagy víz közelében született. Számomra a tó, a tenger látása, érintése létszükséglet. Valami olyan, amely nélkül állandó, kínzó hiányérzetem lenne. Valami olyan, ami örökre rányomja bélyegét az életszemléletemre. * Gyermekkoromban a Balatonnál töltöttem a nyarakat. Korán keltem, odahaza éppen csak bekaptam a reggelit, összecsomagoltam aznapi szellemi-testi táplálékomat, s már ugortam is a biciklire, hogy minél hamarább a csónakunknál lehessek. Nem volt karcsú vitorlás, áramvonalas-motoros csoda, hanem csupán s a nádasok közt jártában- keltében rátapadt néhány fekete pióca. Egész nap a tavon! Kora tavasztól késő őszig -, mivel a bombázások következtében annak idején későbben kezdték az iskolaévet. Októberben már alig- alig találkoztam hajóval, emberrel. Magányosan üldöztem a folyton alámerülő és irányt változtató vöcsköket, s ha fejest ugrottam a vízbe, úgy harapott, hogy csak logikai úton tudtam kikövetkeztetni, hogy tűzforró-e vagy jéghideg. A csónakban írtam, olvastam, ettem és ábrándoztam... Az alkonyat még rendszerint kint talált. Ilyenkor tükörsimává csöndesedért a víz, s az egyre alacsonyabbra ereszkedő nap vörös fénye meleg ragyogásba burkolt mindent: a rezgéstelen, szürke felületet, a parti bozótot és a magas fűzfői löszfalat, melynek tetején Soós Lajosnak, a "Balatonba szerelmes" költőnek vörös gránit emlékoszlopa áll. Ilyenkor szerettem leginkább úszni. Olyan volt ez, mint a Nirvána: végtelen, megtörhetetlen. Nem kellett küszködni a számba csapódó hullámokkal, csak nyakamon éreztem nedves hajfürtjeim tapadását. Egyenletes, álmos karcsapásaim zsongó verssorokat szültek. Egyikre-másikra ma is emlékszem, egyszerű, evezős bárka, oldalán a minden tavasszal újra- pingált fölirattal: "Aspirin". (Apám körzeti főorvos volt Balatonkenesén). Tavasszal érződött rajta a friss olajfesték szaga, ősz felé azonban már moszatok csüngtek alá az oldaláról, "Úszom, úszom a Nap felé serényen, addig, amíg a Napot el nem érem". * A Balaton vize sárgászöld volt (vihar idején haragosfényű smaragd), a Lugánói tóé azonban sötétszürke vagy szilvakék. Körülötte félelmetes meredekséggel magasba szökkenő hegyek, de lefelé is tölcsérként mélyül a meder. (Ezeket a változatos formájú, a kéz újjaihoz hasonlóan minden irányba kiöblösödő teknőket gleccserek vájták valaha). Eleinte "giccsesnek" találtam ezt a tájat (miként az egyszeri paraszt mondta a zsiráfra: "Ilyen állat nincs!"), több mint 40 év leforgása alatt azonban megszoktam, hogy "egy képeslevelezőlapban" élek. Mimózák, pálmák, vörös hibiszkuszok, lila-rózsaszín azalea, rododendron és méltóságteljesen úszkáló fehér hattyúk, melyek ősszel kitelepszenek a parti fűbe, és ott sütkéreznek a kései napozók lábainál. Itt is állandó kabinom van (113), mint annak idején Kenésén volt. Benne tartom az összes "kellékeket" - a fölfújható gumicsónaktól a nyugágyig... A "Lido" teraszán már ismernek. Szó nélkül elém teszik a kávét ("espresso liscio"), s készségesen útbaigazítják a hozzám igyekvő vendégeket -, már mikor látják, hogy nem dolgozom (mert nyáron itt olvasom a könyveket, itt tanulok és írom a cikkeimet). Nem "járok" a strandra, hanem vagyok, élek a strandon. Szeretem nézni a partrafútó hullámokat, arcomon érezni a vízről érkező szellő fuvallatát... Kellemes itt beszélgetni is. A ruhákkal leveti az ember a protokollszabályok nagy részét. Félig csupaszon mindenki emberibb és őszintébb lesz. S nem sürget az idő sem! Nem "muszáj" társalogni, akár némán is elüldögélhetünk egymás mellett. A strand tágas. El lehet benne veszni. Van, aki a nagy, öreg szomorúfüzfa alatt üldögél a fűben; van, aki a forró homokban fekszik; míg mások a medencék körül harsogó állandó élénkséget és zsivalyt kedvelik. A tóban egy időben nem lehetett fürdeni, mert elszaporodtak benne a vörös algák. Később azonban csatornákat, szűrőberendezéseket építettek, megtisztították a vizet. "Nyár tó lihegő fehér hegyek
