Amerikai Magyar Újság, 2001 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2001-02-01 / 2. szám
16 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2001. február Szenczi Molnár Albert (1574-1634) Fáy István Egyik írásomban a Vi- | zsolyi Bibliára, Károli Gáspár gönczi prédikátor korszakot nyitó hatalmas művére, a „Magyar Szentírásra" emlékeztem. Ennek kapcsán említettem az öreg Mester nagytehetségű famu- lusát és lelki gyermekét, Szenczi Molnár Albertet, aki Istenáldotta tehetségével a magyar vallásos irodalmat és költészetet örökértékű művekkel ajándékozta meg, melyek napjainkban, — közel 400 esztendő távlatából— éppen olyan értékesek, szépek, aktuálisak és frissek, mint születésük idején voltak. Ez az oka annak, hogy folytatásként, mint a Károli után következő nemzedék Pázmány Péterrel és Káldi Györggyel egyidős géniuszát bemutatom olvasóimnak. Ha végigtekintünk a magyar kultúrtörténeten, feltűnik, hogy vannak kivételes lángelméink, akik halhatatlan remekművekkel ajándékozták meg nemzetünket, de valamely oknál fogva, csak az irodalomtörténet foglalkozik velük és a szakembereken kívül nagyon kevesen ismerik alkotásaik értékét. Ezeknek egyik kiemelkedő alakja Szenczi Molnár, akinek tsodálatosan szép zsoltárát- költését több, mint 350 éve világszerte éneklik vasárnaponként a magyar protestáns milliók templomaiban és hallgatják az Igét, melyet Károli Gáspár gigantikus művének stiláris javításával ő adott népének, a ma ismert formájában. Szomorú, hogy mégis igen kevesen tudják ki az, aki ilyen maradandót hagyott ránk örökségül. Közelebbről megnézve ennek okát, több tényezőt találunk, mely ismeretlenségét bizonyos mértékben indokolttá teszi. Legelőször is, ő volt egyike a legtehetségesebb magyar diákoknak, aki tudta jól, hogy csak akkor lehet népének útmutatója, akkor teheti hazáját a szellemi Európa szerves részévé, ha előbb maga válik európaivá és a Nyugat minden tapasztalatát magába szívja. Ez az egyedüli oka, hogy sohasem telepszik meg egy helyen, hanem élete utolsó tíz évének kivételével Európa országútjainak alázatos, hihetetlenül igénytelen, csak a tudásra szomjazó vándora, akit istenben való hite, szelídsége, mélységes humanizmusa és feltétlenül toleráns kál- vinizmusa hajt a tudás újabb és újabb céljai felé. Élete, fejlődése és munkássága három, egymástól élesen elkülöníthető periódus: 1. Harminc éves koráig tanul, bejárva Európát, 2. Harminctól ötven éves koráig elvégzi nagyszerű munkáját, 3. Élete utolsó évtizedében teljesen elfelejtve nyomorog Kolozsvárott. Családja székely eredetű. Szépapja a Fekete sereg közkatonájaként harcolt, de a nagy király halála után nem ment vissza Erdélybe, hanem Szenczen, a Mátyus- föld egyik községében telepedett le. Innen a nevük. Albert a nagyjövőjű ifjú büszkén emlegeti, hogy megtartották ősi székely nyelvüket, de ugyanakkor igen nagy hatással volt rá az újjáéledő népköltészet és népdal nyelvi gazdagsága, mely a XVI. század első évtizedeiben kezdett el virágozni. Ez az egyedüli öröksége, mellyel útnak indul. Tizenkét éves, amikor édesanyja meghal és apja egy „öreg deák”, Szabó- Sartor kezeire bízza nevelését. Pár hónapot Győrött töltenek, majd elindulnak Göncre, Károli Gáspár, az „Istenes vénember” falujába. Itt Sartor hamarosan meghal és fiatal tanítványa az öreg pap parókiáján marad. Felmérhetetlen szerencséje ez neki és irodalmunknak! Az öreg tisztele- tes, látva az ifjú fogékonyságát, beavatja a készülő Szentírás fordításának műhelytitkaiba, s mint fa- mulusa, ő hordja a korrekciókat Vizsolyba. Károli társaságában adódik rá alkalom, hogy meghallgassa a Biblia nagy tudósainak szakmai beszélgetéseit, akik öreg mesterét gyakran felkeresték. Itteni időzése alatt bourgi filológus, Dasypo- dius latin-német, német-latin szótára, melynek hatalmas jelentőségét azonnal meglátja és elhatározza, hogy elkészíti ezt magyarban is. 1588-ban Debrecenbe megy, ahová vonzza a Kollégium hírneve, de nem egészen két esztendő múlva elhatározza, hogy életcéljának és terveinek megfelelően Wittenbergbe, a protestantizmus szent városába zarándokol, hogy tudását annak híres egyetemén tökéletesítse. Előbb azon-1 ban elbúcsúzik szeretett! mesterétől és egy hónapot tölt a gönci parókián. Búcsúzásukkor az öreg tudós, akit akkor lát utoljára, csak annyit mond neki: „Az választottak ne éljenek ez világi gyönyörűségben ”. És ezt a jótanácsot egész életén át szigorúan meg is tartja. 1590-ben minden pénz nélkül, de annál jobban kirajzolódott tervekkel indul útnak. Először Witten- bergben szűkölködik és tanul, innen a nyomorúság Heidelbergbe hajtja, majd Strasbourgba megy, ahol a nagy Dasypodius felkarolja és egy év múlva a Collegium Wilhelminumban megszerzi a „bacca- laureátus" fokozatot. Ennek ellenére sem telepszik le a városban, mert ellenkező meggyőződésével a hitvitázók árnyalati különbségeken való meddő harca és torzsalkodása. Ekkor ismeri meg Béza Tivadar zsoltárköltészetét és Svájcba vezet az útja, ahol meglátogatja a 78 éves mestert, aki ellátja hasznos és szeretetteljes tanácsokkal. Itt találkozik egy Rómába
