Amerikai Magyar Újság, 2001 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2001-02-01 / 2. szám
2001. február A A AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 11 SAARYEVA * "TÜNDÉRKERT" » A degeszre tömött aktatáskát, amiben az erdélyi diapozitívek voltak (nagyszó volt akkor még a diapozitív!) Budapest ostroma alatt, az óvóhelyen, féltve őriztem. Ez volt az a végső menteni való, amit "baj esetén" mindenképpen magammal akartam vinni... Aztán... midőn lángszóróval végigperzselték a pincét, s az egyre fojtogatóbbá váló füstben, a civileket puskatussal félreverő orosz katonák közt egy szippantás levegőért tülekedő emberek árjába sodródtam, az aktatáska elveszett... Kicsi voltam, nem tudtam magammal hurcolni - a pánik, az életösztön viaskodása győzedelmeskedett. * Most, hogy nagylányom (először életében) Erdélybe indul, felbukkannak a feledés mély mocsarából, s újra megvillannak szemem előtt ezek a képek: nemcsak az elvesztett diapozitívek, hanem két utazásunk részletei, amikor 1941 és 1942 nyarán Anyuval végig kóboroltuk az akkor frissen visszakapott északi vidékeket. De előbb még a magyar bevonulás mámora! Mi talán még közelebbről éltük át, mint mások, mert a visszatérő katonák némelyike a mi böszörményi úti fényképészüzletünkbe hozta be előhívatni a negatívjait. Kopírozás, fényezés, körülcakkozás közben magam is elnézegettem ezeket a felvételeket, magam is eltűnődtem felettük: virág, rengeteg virág... magyarruhás lányok ölelgetik a honvédeket... fellobogózott városok, faluk... Igaz, az is előfordult, hogy bombát adtak át virágnak álcázva "üdvözletként" a magyar tisztnek, de ez volt a ritkább eset. Az erdély, a felvidéki bevonulás a magyarság oly ritkán beköszöntő, oly fukaron osztogatott ünnepnapjai közé tartozik... * Nem akarok részletes leírást adni utazásainkról (hosszú is lenne), csak azt a pár dolgot szeretném felidézni, ami egy 12 éves gyerek lelkében - első benyomásként - megmaradt. Anyu - a maga hirtelen és praktikus módján - egy nyári reggelen kijelentette: —Megyünk Erdélybe!-Mikor? - hültem el, hiszen engem Balatonkenesén már vártak pajtásaim.-Holnap. S midőn nyügösködni, kötözködni kezdtem, ellentmondást nem tűrő hangon folytatta, mint egy orákulum:-Balatonkenesére elmehetsz máskor is. Most (s ezt erősen megnyomta) Erdélybe kell utazni. Ki tudja lesz-e rá később alkalom!? Hotelt nem foglaltunk, eltervezett útirányunk nem volt. Csomagot, a legfontosabb apró holmik kivételével, nem vittünk, mert - mint Anyu kijelentette - "esze ágában sincs cipekedni"... Tornacipő, kis, szürke sportkabát volt rajtam. Anyun pedig (aki akkor még aránylag fiatal volt, a "Böszörményi út szépasszonya") vadonatúj drapp kosztüm... * Kolozsváron a főtéren laktunk. Ablakunk a Mátyás-szoborra nézett, amelyet órákig el tudtam bámulni: valósággal beleszerettem. Aztán derengenek még a házsongárdi temető sírjai, kópjafái... haloványan... Marosvásárhelyen, a központban, egy háromkupolás (?) épület van. (Megnézhetném valami útikönyvben, de nem teszem, mert meg akarok maradni az egykori kislány benyomásaimnál.) A közelében elegáns, barátságos vendéglő. Terasz, zöld lugasokkal... az első fatányéros! A szomszéd asztaltól egy ismeretlen férfi hatalmas vörös rózsacsokrot küldetett át anyunak. A Békás szoros torkában lévő faház (ma chalet- et mondanék) erkélyén állva találkoztam először a nagy hegyekkel, éreztem meg először a bércek, a sziklák félelmetes varázsát. Áltam, a földbe gyökeredzett a Iában. A könyörtelen, meredek falak, a Gyilkos-tó elszórt, fehér facsonkjai, a minden emberi hangot elnyomó vizesés- robaj... Kovásznára nem mentünk (valami akadályozott), de voltunk Parajdon a sóbányában, ahová nyaktörő, iszapos lajtorján kellett leereszkedni (az onnan hozott sókocka luganói lakásomba is kikerült), s arago- nit-tárgyakat vásároltunk a hirtelen nagy népszerűségre jutott emléktárgy-árusoknál. Tusnádról gyalog baktattunk fel - zord fenyvesek árnyékolta ösvényen - a Szent Anna-tóhoz. Vize borzongatóan hideg volt, de a parti vendéglőben soha nem ízlelt, erős juhsajtot adtak. A pincér nem győzte hordani az újabb és újabb adagokat... De össze-vissza kóboroltunk falukban, elhagyott helyeken is: autóbusszal, lovaskocsin, gyalog... Felkapaszkodtunk az esztenákra a hegyi parasztokhoz tarhót enni... láttuk a fecsusztatást... —Aztán nem jár erre medve? — kérdezte tőlük Anyu.-Jár, jár, de ne tessék félni. A medve ilyenkor nem veszélyes, mert jóllakik málnával. A kígyó pedig csak akkor veti le magát a fáról, amikor fáj a feje. "Fáj a feje?" Hm. És azt vajon, honnan lehet megtudni? Akkor kostóltam meg életemben először a tejes puliszkát (Magyarországon nem volt nagy becsülete a kukoricának), s Anyu felöltöztetett, lefényképezett, különböző erdélyi népviseletekben is. A
