Amerikai Magyar Újság, 2001 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2001-11-01 / 11. szám
8 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2001. november "1956, október 30-án, kedden, szállásunkon, a Duna-hotelben, már reggel hatkor felkelünk, és hétkor az utcán vagyunk. Budapest történelmének nemcsak leghősiesebb, de legromantikusabb napjait éli. Mindenki elfeledte a régi haragokat, de még a politikai vélemény- különbségeket is. A kommunisták egy része is harcol a Vörös Hadsereg, a politikai és titkosrendőrség ellen. A városban győzelmi mámor uralkodik, de Jean-Pierre "igazi" csatát akar látni, "igazi riportot" csinálni. Ezért a Köztársaság-térre megyünk, ahol éppen a pártházért folyik a harc. Reggel 9-kor érünk a térre. A pártszékházzal szemben nagy, szürke épülettömb áll: az Erkel színház. Innen, a térről magáról és a környező házakból támadják a sztálinista rezsim utolsó bástyáját, amely kétség- beesetten védekezik, ontja magából a lövedékeket. Bemegyünk a színházba, s a nagy előcsarnokon át elérjük a főbejáratot. Ott azonban nem maradhatunk, mert a szemből jövő gépfegyvertűz olyan erős. Átmegyünk hát — egy sebesültekkel teli folyosón - a baloldali kapuhoz, ahol az Ikarus-gyár munkásainak társaságában töltünk körülbelül egy órát. Tíz felé kicsit elcsendesedik a harc, és hirtelen magyar zászlókkal díszített tankok jelennek meg, amelyekről (természetesen) mindenki azt hiszi, hogy a felkelők kezében vannak. Az emberek boldogan kimerészkednek, s Jean-Pierre is talál magának egy fényképezésre igen alkalmas helyet. A tankok azonban ágyúikat nem a pártszékház, hanem a szabadságharcosok felé fordítják, és hirtelen elkezdenek tüzelni... Azonnal kiáltok: "Jean-Pierre! Jean-Pierre!" —, de ő későn hallja meg, a fülébe tett vatta miatt. Akkor felugrik, futni kezd visszafelé, de eltalálják. Egy munkás és egy fiatal diáklány húzza be a fedezékbe, a színház árkádjai alá. Jean-Pierre, sebesülten is, csak riportjával törődik:-A fényképezőgépem! A kamerám! - nyögi. A lány — szörnyű pergőtűzben — visszakúszik a gépért. Pedrazzini a kórházban (1956) A harc elcsöndesedésével sikerül Jean-Pierre-t beszállítani a Péterffy Sándor utcai kórházba. Tizennégy találat van a testében! Néhány golyó átfúrta a beleit, egy a gerincét súrolta, mások majdnem teljesen átszakították a lábát. Az orvos, aki elsősegélyben részesítette, reménytelennek találja a helyzetet. Jean-Pierre szörnyű szenvedései ellenére sem veszíti el öntudatát és nyugalmát. Állandóan kéri, hogy tájékoztassák a riport további sorsa felől, mutassák meg neki a (közben előhívott) felvételeket. Értesítjük Párizsban élő sógorát, Dieckmann sebészt, aki - a Paris Match közbenjárásával - kap egy vöröskeresztes rapülőgépet, és Budapestre érkezik. Ez az utolsó gép, amely — a súlyos sebesült riporterrel fedélzetén —, november 2-án, elhagyja a (már orosz kézen lévő repülőteret. Keserves utazás! Jean-Pierre-nek újból és újból vérátömlesztést kell adni, hogy "legalább Párizsig" kibírja. De a fiatal szervezet erős, s az akarat csodákat művel. A riporter élni akar! Beszállítják a Neuilly-i klinikára, ahol elkezdődik az utolsó csata — ezúttal a halállal... Közben Budapesten is vérbe fullad — az alig- alig virágba szökkent — szabadság. November 6-án, szinte egyidőben, fejezik be életüket, a riporter és - a Város." * Egyik budapesti tartózkodásom alatt, váratlanul jegyet kapok az Erkel Színházba, a Háry Jánoshoz. Előadás előtt körülnézek a rég nem látott, ismerős téren, amelyet egy napon talán J. P. Pedrazzi- niről fognak elnevezni. Igen, ez itt a pártház (változatlanul használatban), ezek azok a fák, s ide, az előcsarnokba, Erkel mellszobra közelébe húzták be a jajgató sebesülteket... Most pereceket, könyveket árulnak itt, s talán én vagyok az egyetlen, aki a vidám nyüzsgésen áthallom még a fegyverropogást... Előadás után kimegyünk a jóillatú tavaszi éjszakába.-Nézzük meg az ávós-emlékművet! — proponálom. A fák lombjai szinte teljesen eltakarják. Pedig monumentális! Hatalmas, fekvő márványlap, rajta összesőben lévő gigantikus bronzalakkal. Körbejárjuk az egészet, amig végre megtaláljuk az egyik oldalán szerénykedő felírást. Alig látható, egyszerű mondat. Valahogy így szól: A dolgozó nép szabadságáért elesett mártírok emlékére. Megdöbbenek. De hiszen ez ... de hiszen ezt ... mindenki saját szája íze szerint értelmezheti! Mert kik estek el a "dolgozó nép szabadságáért" azon az októberi délelőttön? Semmi esetre sem az ávósok! Nekik legfeljebb "pechük" volt. Felírat egy villamos tetején 56-ban: "Ez a haza, magyar haza, minden orosz menjen haza!"
