Amerikai Magyar Újság, 2001 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2001-09-01 / 9. szám
14 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2001. szeptember FÜRJECSKE Amikor sárgulnak már a gabonatáblák a határban, és érezni lehet a kenyér illatát a széljárta mezőkön, mindig visszatér hozzám az a régi tűrj, és riadtan kiállt a szívemben. Hangjára behunyom a szemem, és máris szülőfalum határában járok újra, a szikrázó tarlón futok mezítláb. Aratnak. Apám vágja a rendet, a mamma szedi nyomában a markot, én meg hozom nekik az ebédet, amit a Szüle főzött. Csikós asztalkendőbe kötött kék zománcos fazékban a főzelék és a hús, sietek, nehogy kihűljön. Szaporán szedem a lábam a vérző pipacsok között kanyargó gyalogösvényen, abban a régi nyárban. Úgy él bennem a pillanat, akár az elszakadt film: mozdulatlanná dermedt a táj, távol magas jegenyék, messze egy néma tanya pórázra kötött kutyaként lapul a forróságban. És visszaszáll az a régi fürj most, hogy gyors szárnycsapásokkal befészkelje magát a szívembe. Talán a nyár legszebb pillanatát hozza vissza. Hallom, hogy sír, csapkod a szárnyával a tarlón. Apám kaszája sebezte meg, amikor hangos csörtetéssel fölrepült a családi raj. A mama eldobta a sarlót, hozzáfutott, gyengéden felemelte és babusgatta. Azt mondta a madárnak: ''Fürjecském'1!... Aztán nekem adta: "Itasd meg fiacskám, nézd, hogy tátog, szomjas lehet szegény...” Ebéd alatt a madár is velünk ült az akácfa árnyékában. A számból itattam. Hálás volt és hozzám bújt. Az ingem derekába rejtve siettem vele haza és a konyha sarkában, egy szakajtóban készítettem neki fészket. És amikor másnap hazajöttem az üres edénnyel az aratóktól, beszámoltam neki: "Láttam az anyukádat!" - hazudtam. Lehet, hogy elhitte. Mire learattuk és asztagba hordtuk a gabonát, begyógyult a kaszavágta sebe. Egy reggel kivittem a kertbe, feldobtam: "Repülj, fürjecske!" Repdesett fölöttem, aztán a vállamra ereszkedett. Csak a harmadik kísérlet után tűnt el, és akkor szomorú szívvel arra gondoltam, talán soha többé nem tér vissza. De lám, azóta is minden nyáron jelentkezik, amikor eljő az aratás ideje. Látom ilyenkor újra megmerevedve azt a régi tájat, apámat a kaszával, nagyapa foszló szalmakalapja billegett a fején, fekete tenyerében szétmorzsolt olykor egy-egy kalászt. A mama baboskendővel kötötte be a fejét, a búzarendek fölött hajlongott, s az idő távlatából egyre közeledett felém. Ezekben a napokban mindig nyugtalanul alszom, úgy hallom, mintha a távolban ezer és ezer kaszát kalapálnának. Egymással feleselő dobbanások, mintha a föld szíve lüktetne. Különös nyug- talnság és izgalom bizsereg bennem - mint a kivénhedt csataló, amikor kardcsörgetést ha!!, felkapom a fejem. Egy pillanatra érzem a tarló szúrását a talpamon: égető fájdalom. Aztán annak örvendek, hogy visszatért a fürjecske. Az élet szépsége mindig a visszatérésben rejlik, és arra gondolok közben: a mai fiatalokban már a nagy, pirosra festett arató-cséplők ébresztenek majd egyszer nosztalgiát, mint ahogy nekem a kasza apám kezében, meg az ócska szalmakalap, amely örökre eltűnt a földdel, a tanyával s a mama baboskendőjével együtt. Csak az a sebzett kis fürj tud még róla, ő hozza nekem az üzenetet minden nyáron a földekről: újra aratnak... Illés Sándor STÍLUSROMLÁS ÉS ERKÖLCSI MÉLYPONT Ha különleges mérőeszközünk lenne arra vonatkozóan, hogy egyes sajtótermékek és televíziós adók stílusa, hangja mennyit romlott az elmúlt évtized során: mélyen lesújtó eredményt kapnánk. E nélkül is rendkívül szomorú a helyzet a tömegkom- munkikáció jelenét tekintve: a balliberális körök olyan megengedhetetlen módon, olyan kifejezések tálalásával illetik a fennálló kormányzat személyiségeit, tetteit, amelyet valaha csak a negyedosztályu csapszékek törzsközönsége engedhetett meg magának. A személyes ellenszenv és a perzselő gyűlölet tényén túllépve maguk a trágár és nemtelen szavak, kifejezések özöne döbbenti meg a gyanútlan olvasót vagy hallgatót. Ilyen mélyre süllyedni még akkor sem szabad, ha semmiben sem értünk egyet az ország vezetőinek koncepciójával, személyi összetételével. Az alvilági figurákat "fémjelző", durva és trágár szavak használata, a szidalmak nyomdafestéket nem tűrő stílusa önmagáért beszél. Egyes hírlapok hasábjai spontánul nyílnak meg a féktelen durvaságok közzétételére, s nem akad egyetlen főszerkesztő vagy vezető munkatárs sem, aki gátat szabna a szennyes áradatnak. Semmivel sem különb a televíziós adók filmjeinek szinkronszövege sem. Egykor rendkívül büszkék voltunk a hazai szinkronkészítés művészi és etikai színvonalára, hitelességére. Manapság percenként tizenöt-húsz válogatottan trágár és obszcén szó, kifejezés hangzik el - kiváltképp az esti sugárzások során. Előfordul, hogy a névelőkön és a kötőszavakon kívül csak tömény ocsmányság sérti fülünket (még a készülék kikapcsolása előtt), s olykor már minket önt el a szégyenérzet mások gátlástalan immoralitása miatt. Ilyen mélypontra lehet süllyedni egy valaha erkölcsi érzékkel rendelkező, kulturált országban? /ú.E./ Szeghalmi Elemér
