Amerikai Magyar Újság, 2001 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2001-09-01 / 9. szám
2001. szeptember AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 11 SAÁRY ÉVA ’CSENGŐFRÁSZ...'' A borzalmas események néha (ha nem fűződik hozzá emberhalál!) idővel megszelídülnek, mi több "tréfás anekdótává" takarosodnak. Most, itt, a napsugaras lugánói teraszon, a joviális, öreg fogorvos "történetkéje" mindenkit megnevettet, pedig... * A Rákosi-korszakban, a tömeges kitelepítések idején történt. Sokat dolgoztam aznap, de talán éppen a kimerültség miatt, nem jött álom a szememre, nyugtalanul forgolódtam az ágyamban. "Egy kis friss levegő jót fog tenni" - gondoltam, s csak úgy pizsamában kimentem az erkélyre. Csillagfényes nyári éjszaka volt. Érezni lehetett a közeli park virágainak az illatát. Az utca kihalt és csöndes. Nagyokat, kéjeseket szippantgattam az arcom legyező, hűs fuvallatból, s már éppen vissza akartam térni az ágyamba, midőn távoli hangokra, lépések kop- panására lettem figyelmes. A tér felől két rendőr és egy civil közeledett. Meghűlt bennem a vér. Órámra néztem: 2:15. Ezek csak "ők" lehetnek! Besurrantam a szobába, s elfúló hangon kezdtem ébresztgetni a feleségemet:-Kelj fel! Kelj fel! Az, legmélyebb álmából fölriasztva, bambán, értetlenül meredt rám.-Gyorsan, gyorsan! Itt vannak! —Kik vannak itt?? —Hát a rendőrök meg egy detektív. Csomagolj össze egy-egy váltás ruhát, meleg holmit, ékszert, pénzt! Erre már Juci is teljesen kijózanodott. Úgy ugrott ki az ágyból, mint akit leöntöttek jeges vízzel. Mindketten szó nélkül, kapkodva kezdtünk öltözködni. Közben a zaj, a beszélgetés egyre közelebb jött, noha nem lehetett kivenni az értelmét. Fél szemmel kisandítottam. A kis csoport tanakodva állt a kapunk előtt. Egyszerre fagyos nyugalom szállt meg: "Jöjjön, aminek jönnie kell! Nem mi leszünk az elsők, és nem is az utolsók, akiket kitelepítenek". Aztán tétován tovább fűztem: "Hová vihetnek bennünket? Faluba vagy tanyára... Lakunk majd valami pajtában, remélhetőleg valami jóindulatú, megértő parasztok között. Én kaszálok, rakom a boglyát, a feleségem pedig tehenet fej a téeszben. Vagy istállót kell takarítanom? Istenem! Hát azok, akiket Szibériába hurcoltak!? A magyar tél mégsem olyan zimankós... Az a szerencse, hogy faluról jöttem, és gyermekkoromban beletanultam minden mezőgazdasági munkába. Legföljebb az elején lesz keserves... De mindenhez hozzászokik az ember." Olyan időket éltünk akkor, hogy a legszükségesebb holmik többé-kevésbé mindig összevoltak készítve. Juci magára kapta a ruháit, becsomagolt. Kezében kis motyónkat szorongatva, félszegen állt az előszobában. Aztán hirtelen följajdult:-Pityuka! Mi lesz Pityukával?? Kis kanárimadarunk, lepedővel letakarva, békésen szundikált a kalitkájában. Most egyszerre ő vált mindkettőnk legkínzóbb problémájává.-Olyan aranyos volt, olyan ragaszkodó! - szipogta feleségem. - Mi lesz vele? Hová kerül majd? A lépcsőházban súlyos csizmák koppanásai hallatszottak. Kibírhatatlan, végtelen pillanatok...-Hátha magunkkal vihetnénk!? —Mit? A kanárit!? A hangom sértő lehetett, mert fölzokogott. Sután, ügyetlenül vigasztalgattam. A lépések közben megállapodtak az ajtónk előtt. Hallottuk, hogy haboznak, tanakodnak. Éles csengőberregés. Nincs mit tenni ki kell nyitni. Nini, hiszen ez Szabó Jancsi, a közlekedési rendőr! A másik meg Kovács Pista, akinek éppen a múlt héten csináltam egy hidat!-Doktor úr kérem! (Hm, nem is "elvtárs"!) Ez az ember megszólított bennünket az utcán - és a civil felé bökött, akinek egészen eltorzult az arca -, hogy nem ismerünk-e itt, a közelben egy fogorvost, mert rettenetesen szenved... Először elutasítottuk, nem akartunk éjnek idején zavarogni, de annyira jajgatott és könyörgött... Mázsás "kő" esett le a szívemről. —Ó, nem tesz semmit. Kerüljön beljebb. Mindjárt megnézem. A rendőrök jól végezve dolgukat, szalutáltak és elmentek. Juci még mindig remegve, de megkönnyebbülten állt a sarokban. Én bevittem a pácienst a rendelőbe, s kirántottam a fájós fogát. (Soha nem dolgoztam ilyen boldogan életemben!) —Mivel tartozom Doktor Úr? - kérdezte hálálkodva.-Tudja mit, ne fizessen semmit. Örülök, hogy segíthettem magán! Mikor elment, sokáig csak álltunk dermedten, és néztük egymást: "Megúsztuk. Ez egyszer még megúsztuk!" Kérjük, hívja fel barátai figyelmét lapunkra!
