Amerikai Magyar Újság, 2001 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2001-06-01 / 6. szám
24 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2001. június SAÁRY ÉVA: ERDEI SÉTA Udvariassági séta. A messziről jött vendégnek ’illik" megmutatni a környéket. Beülünk a piros mercedesbe, s lassan megindulunk a kék hegyek irányába... Apró falvak, gyümölcsfák, tekintetüket tétován ránkemelő tehenek... majd sűrű, egyre sűrűbb fenyőerdők... Sofőröm és házigazdám csinos, 35 év körüli asszony. Az egyetemet Nyugaton végezte, s fontos pozíciót tölt be az egyik nagy tudományos intézetnél. (A magyarok, akikkel összejár, csak annyit mondanak róla, hogy ideges, kiszámíthatatlan. Néha hetekre bezárkózik...) * Mi mással lehetne kezdeni a beszélgetést, mint (a honfitársaink közt immár kötelezővé vált) sztereotip kérdéssel:-Mikor jöttél Nyugatra? 56-ban?--Ó, nem. Sokkal később. Én 56-ban... (elakadt) Egyre kihaltabb tájakon kanyargunk. A hegyek lejtőin gomolygó felhők néha minket is beburkolnak. Puha, áthatolhatatlan minden.-Nem szoktam róla beszélni. Nem is szeretek rá emlékezni... Novemberben történt, amikor az oroszok már elfoglalták Budapestet, és dermesztő némaság borult mindenre. Tízéves öcsém, nem lévén tisztában a helyzettel, kidobott az utcánkban cirkáló szovjet járőrre egy mólótovkoktélt... Képzelheted! Noha emberéletben nem esett kár, azonnal kiszált a rendőrség. Faggatás, házkutatás... Bennem közben az a gondolat motoszkált (amit akkoriban sokan mondtak), hogy a fiúgyerekeket kiviszik Oroszországba. Hirtelen elhatározással magamra vállaltam mindent. S bevittek a Fő utcára... A kocsit megállítja egy kis, hűvös tisztáson, nagy halom glédába rendezett, mohosodó szálfa tövében (A fenyők közt apró szelek bujkálnak, melyek hol felkapják, hol megint elejtik s foszlányokká tépik a madárfüttyöt...) Járunk egyet az avarban. Felhajtott gallérral, zsebbe süllyesztett kézzel.-Meddig voltál börtönben?-Hónapokig. Sok más fiatallal együtt. Mindennap korbáccsal vertek minket, aztán ’politikai átnevelő“ órákon kellett részt vennünk. Reggelenként végignézették velünk a kivégzéseket. Minden alkalommal 15-20 embert... S egy napon felismertem közöttük a nagyapámat!-Miért? Mit követett el?-Történész volt. Állandóan könyveket böngészett, és írt... A család nem tudta, hová rejti súlyos kéziratkötegeit. A házkutatást végző ávósok bezzeg tudták! Felfeszítették mindenütt a parkettát... ott találták az iratokat. Fogalmam sincs róla, mi lehetett bennük...? ~S hogyhogy téged nem végeztek ki?-Az volt a szerencsém, hogy még nem töltöttem be akkor 16-ik évemet. Aki idősebb volt, annak nem kegyelmeztek.-Buta kérdés, de mégis: hogyan bírtad ki?-Érdekes módon, az alatt a pár hónap alatt, amit benn töltöttem, nem is fogtam fel teljes egészében a helyzetemet. Olyan volt az egész, mint egy kábulat, álom... Néha még büszke is voltam magamra, hősnek éreztem magam... Mikor kiengedtek, akkor csuklottam össze, kaptam borzalmas idegösszeroppanást...-S mikor jöttél Nyugatra?-Sokkal később. Nem is emlékszem már rá, milyen hónapban voltunk? Csak azt tudom, hogy könnyű nyári ruhában igyekeztem haza az iskolából, amikor a szomszédok megállítottak azzal, hogy ne menjek be, mert keresett a rendőrség (összeszednek mindenkit, aki részt vett a forradalmi eseményekben!). Tanácstalan voltam: most hová? Aztán eszembe jutott, hogy egyik nyugati követségen dolgozik a nagynéném. Sikerült bejutnom hozzá. Ott tartottak, s másnap már hivatalosan kiállított amerikai útlevéllel, kocsival indultam Nyugatra. Mint később, Bécsben, kiderült, nem én voltam az egyetlen.-S aztán?-Sajnos, az amerikaiak sem voltak teljesen önzetlenek. Napról napra faggattak bennünket, információkat szerettek volna tőlünk kapni. Olyan kérdéseket tettek fel, melyeket nem is értettem. Végül látták, hogy nem tudnak velem mit kezdeni, elengedtek. Később elhatároztam, hogy felkeresem Belgiumban lévő "pótszüleimet”, akiknél a háború után (mint kisgyerek) vendégeskedtem. Brüsszelben azonban kiderült, hogy időközben mindketten meghaltak. Ott álltam pénz nélkül, éhesen, kétségbeesetten az utcán... S akkor, mint a mesében, megállt mellettem egy autó. A benne ülő ■házaspár magyar volt, s noha azelőtt sohasem láttam őket, nevemen szólítottak, sőt - rövid beszélgetés után - meghívtak egy vendéglőbe, ebédre. - Leültem a szépen megterített asztalhoz, ők pedig - mint mondták - elmentek "egy pillanatra“ telefonálni. Ültem, vártam... de egyszerre belémvillant a rémület: csapdába estem! Mert honnan tudták ezek az idegenek olyan pontosan a nevemet?! Felugrottam, s át menekültem a szomszédos lakóházba, ahol tört angolsággal röviden elmondtam történetemet. Nagyon kedvesek, megértők voltak... ők segítettek aztán tovább... De még később is volt hasonló esetem.-Elmondod?
