Amerikai Magyar Újság, 2000 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2000-01-01 / 1. szám
AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 3 I 2000. január CSAPÓ ENDRE : ÚJÉVI GONDOLATOK Az időszámítás jóvoltából abban a történelmi kiváltságban érezhetem magam, hogy némi kéjjel ezen írásom címét így is írhatnám: Újévi, újévszázadi, újévezredi gondolatok De nem is tudok ellenállni, hogy ne éljek a lehetőséggel. Ha már szóbajött az időszámítás, érdemes emlékezetbe idézni, hogy egységes időszámítás nem is olyan régóta van. Minden eredeti vallási kultúra a saját időszámítását követte. Mai időszámításunk természetesen nem kétezer éves. Elsőként Dionysius Exiguus apát 525- ben javasolta egyházának időszámítását, Jézus Krisztus születésének akkori ismeretek szerinti idejétől. Nagyobb mértékben Nagy Károly idején terjedt el a 10. században, a római egyház nagy felvirágzásának idején. Ugyancsak ekkortól számítjuk Európa létrejöttét spirituális egységben, először a történelem folyamán. A 895-ben (nem tévedés) létrejött magyar államnak négy része volt abban, hogy a római vallási eredetű Európa-részleg kiegészült és felvirágzott. Clúnyi reform néven ismeri a történelem a Nagy Károly idejében végrehajtott reformokat, amelyek során a kolostorok nemcsak a vallási életnek, de a művelődésnek is központjai lettek. Amire létrejött a magyar állam, az Egyház már megreformáltan, megújultan készen volt létrehozni a középkori keresztény Európát. Vonzó volt ebbe beépülni az akkor létrejött új államoknak, Magyarországnak, Lengyelországnak, Csehországnak. Nemzeti királyságokként léptek színre, és az Egyház mindent elkövetett, hogy táborát erősítsék. Hasonló lehetett a helyzet a maihoz: töredék Európe most akarja politikailag és gazdaságilag visszakapni a tizedik században lelkileg meghódított keleti területeit, csakúgy a kitaszítottak vissza akarnak kerülni a kultúrtestvériség közösségébe. A Magyar Királyság és a Lengyel Királyság, két központi hatalomra épült birodalom, Európa zárókövei voltak, és maradtak a mai napig is az ortodox kultúrvilág határvonalán - eléggé megingatva a huszadik században. A középkori Magyar Birodalom - eellentétben a keresztény Európa uralkodó-családbirtok-országaival -, soha nem volt királyi birtok. Határait tekintve Európa egyik legállandóbb országa volt, ugyancsak ritka kivételként egyetlen nemzeti országa. Felfoghatjuk úgy is, hogy ezt utánozta Franciaország a 18. század végén, Németország és Olaszország a 19. század közepén. Ezek az utánzatok azonban rossz példát mutattak a nemzetiségek könyörtelen beolvasztásában, kultúrájuk üldözésében. Talán a 21. század elér arra a fejlődési fokra a másnyelvű, más kultúrájú polgártársak kezelése terén, mint ami Magyarországon a 19. század közepéig természetes folyamatként jelen volt, hogy a nemzet (akkor szélesrétegű nemesség) tagja lehetett érdeme szerint bárki az országban, lett légyen akár magyar, akár más származék. Erről is szólni kellene nemzetközi tudományos fórumokon, éppen a nagyon divatos jelszónak, a másság iránti türelem gyakorlati megvalósítása érdekében. (Persze úgy, hogy a másság ne csak egyesek kisajátított tulajdona legyen.) Még visszalépve az időszámítás kérdéséhez, a Jézusnaptárt, mint láttuk, a clunyi szellemiségből megújult Egyház dicsőséges időszaka terjesztette el Európában, hasonlóképpen egy másik áramlat, a gyarmatosító európai hatalmak terjesztették el világszerte, olyannyira, hogy ma már más időszámítás bevezetésének nincs esélye. A Jézusnaptárral persze nem feltétlenül vitték magukkal a szeretetet, mint ahogy nem sokat törődtek Magyarországgal meg Lengyelországgal, amikor azok - önmagukat is védve természetesen - feltartóztatták Ázsia és Kisázsia hódító áramlatait. A legkeresztényibb állam (Franciaország) szövetsége az Oszmán Birodalommal nem volt éppen keresztényi cselekedet, de az sem, ahogyan a másik nagyon keresztény Habsburg udvar elbánt a töröktől felszabadított országunkkal. A honfoglalást követő egy évszázadban dőlt el, hogy a kereszténységnek a nyugati avagy a keleti ágazatához csatlakozzunk. Más választás nem volt, és jó választás volt a nyugatit választani, annak minden következményeivel együtt. Hatszáz éven át Magyarország fejlődése az általános európai fejlődés részeként ment végbe. Túlzás nélkül mondható, hogy az előnyomuló iszlám bevette Európa zárókövét, védőbástyáját, 150 éves tartózkodása alatt tönkre tette a Magyar Birodalmat, és vonzáskörében tartva az ortodox szektákat, az egész keleti egyházat végleg megfertőzte az iszlám fudamentalizmussal. A török időkben, és még egyideig utána, - Magyarország szíve Erdélyben dobogott. A kitörési kísérlet, Rákóczi függetlenségi harca nem sikerült, a török idők alatt meggyengült magyarság "megfogyva bár, de törve nem”, a társadalmi reformokkal akarta kivívni nagyobb függetlenségét, utólérni Európa többi részét évszázados le- maradottságából. Ez volt az az időszak, amikor a városok magyarosodásának erőteljes ütemével végleg eldőlt: lesz polgári Magyarország és az magyar lesz. Két elvetélt szabadságharc között nem szabad elfeledkezni a szívós munka diszőséges évtizedeiről. Ettől lettek libabőrösek Bécs urai, hiszen Ausztriának még alkotmánya sem volt, mi lesz, ha átterjed a változtatás láza Ausztriára, veszélyezteti a császári önkényuralmt. A Habsburgokkal folytatott magyar küzdelem nem volt más, mint az ősi magyar alkotmányosság újra érvényesítésének követelése olyan idősak- ban, amikor Európában mindenütt a királyi, császári, grófsági önkényuralom virágzott. A vármegyék ellenállása, a köznemesség közjogi küzdelme, a Szent Korona törvényes rendjéhez való ragaszkodás nagyobb tanúságot tett a demokratikus, alkotmányos haladás útján, mint bármely más ország hasonló küzdelme. Amit a magyar reform- nemzedék következetesen célbavett, az Párizsban forradalomban robbant. Amikor megérett a helyzet, Budapesten a márciusi ifjak léptek és győztek. Ezután következett a tragédia. Az Udvar megszegte a törvényt, megtámadta Magyarországot és eltörölte a kivívott reformokat. Az akkorra már a pol
