Amerikai Magyar Újság, 2000 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2000-03-01 / 3. szám

2000. március AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 11 bandaharcokról, melyek az ország élet- és vagyonbizton­ságát veszélyeztetik. Ennek következtében alakult ki egy nagyon komoly vélemény, mely határozottan ellenzi a multikulturalizmus anyagi támogatását. Óvakodásuk egye­düli oka félelmük, mert nem azért építették fel három­százötven esztendő kemény munkájával a hatalmas orszá­got, hogy azt belső ellenség tegye esetleg csatatérré. A Decima Research Ltd. közvéleménykutatása szerint az ország lakosságának nagy többsége ellenzi az etnik csopor­tok támogatását és sürgeti a beolvasztás politikáját, mert semmi biztosítékot nem lát arra, hogy a bevándorlók építeni akarják az országot, hasznos és dolgozó polgáraivá válva annak. Félelmük érthető és ahogy egy magas állású szak­ember megjegyezte a vele készített interjú alkalmával, kissé irónikus hangon: a ",komikus" európai akcentust meg lehet cserélni, de az arcszínt soha. ("You can change a funny Eu­ropean accent, but you cannot change a black or yellow face".) Hát itt a baj! Nem kétséges, hogy a színesek között sok a kiváló felkészültségű szakember, de nagy többségük kizárólag az adófizetők pénzén akar élni, vagy ami még sokkal veszélyesebb, illegális üzelmekkel foglalkozik. így aztán egyes érdekcsoportok szabályos háborút folytatnak egymás ellen. Nagyvárosokban különös veszélyt jelentenek az afrikai és jamaikai bandák, akik déli szomszédunkból szivárogtak át. Nagyon vonzza őket Kanada, mert itt a "welfare" sokkal biztosabb, mint Amerikában. Arra való tekintettel azonban, hogy közsegélyből kábítószerre, italra és egyéb passzióra nem telik, mellékfoglalkozást keresnek. Nemes egyszerűséggel rabolnak, gyilkolnak és kábítószerrel üzérkednek. Ma Torontó, a négymilliós világváros már ott tart, hogy békés háziasszonyok nem mernek lemenni egyedül a földalatti vasút megállóihoz bevásárlásuk után, amíg négyen-öten össze nem verődnek, mert a fekete suhancok könyörtelenül kirabolják őket, éppen úgy, mint legnagyobb forgalom idején leütik az idős embereket 1-2 nyomorult dollárért. Ha pedig a rendőrség közbelép a tisz­tességes polgárok védelmére, azonnal akcióba lépnek a fekete "aktivisták", pedig az utóbbi években már a közön­séges gyikost, aki fegyvert használ a karhatalom ellen, még önvédelemből sem lőhetik agyon. Sőt a "Black Action De­fence Commitee" vezetője nagy felháborodással nyilatko­zott, hogy a közel hatezer főt kitevő rendőrségnek mind­össze alig 300 fekete tagja van, ami a legsúlyosabb disz­krimináció. Nem csoda hát, hogy akadt egy olyan hivatalos személy, akinek volt bátorsága kijelenteni: "Legnagyobb félelme az, hogy Torontó lesz a második Beirut". (My greatest fear is that Toronto will becom another Beirut".) Az a hajsza, amit felelőtlen bajkeverők folytatnak az önvédelemtől megfosztott rendőrség ellen, több mint boszorkányüldö­zés, azonos a törvényes államrend felforgatásával. így állunk tehát és a lakosság többsége szerint jöjjön inkább a beolvasztás, mert félős, hogy a színesek a kultúra művelésére kapott állami támogatást sorozattűz­fegyverek és robbanószerek vásárlására használják. Ide juttatta befogadó hazánkat az ultraliberális "humanizmus", a színes népek állítólagos szabadságáért mindenre kész kalandor-politika. Az elmondottakból világosan látható, hogy az et­nik kultúra további támogatása évről-évre csökken, így rö­videsen el fogunk jutni ahhoz a ponthoz, amikor egészen megszüntetik. Ennek valószínűsége annál nagyobb, mert az ország kétségbeejtő gazdasági helyzete megköveteli, hogy az évről-évre növekvő deficitet felszámolják, ugyanis hosszú évtizedek felelőtlen gazdálkodása csőd szélére jut­tatta az országot. így érthető a kaszinók bűntanyáinak támogatása úgy a kormány, mint a közönség részéről. Ilyen körülmények között egyetlen megoldás hagyományaink, anyanyelvűnk, iskoláink, kultúrintézmé­nyeink megmentése, ha a túlnyomó többségben kiöregedő, vagy közömbössé vált magyarság hajlandó önzetlen ál­dozatra, nehogy olyan helyzetbe jussunk, amikor anyagiak hiányában kénytelenek leszünk beolvadni és néhány esz­tendő alatt elveszítjük egy évszázadon át virágzó, kimentett nemzeti kultúránkat, azaz öszvérekké válunk, ami elsősor­ban utódainkra vonatkozik. Ugyanakkor nagyon jó lenne, ha a színeseket daj­káló liberális bevándorlási politika elvakultságában álmo­dozó széplelkeket az Európából származó etnik csoportok vezetői figyelmeztetnék a szomorú valóságra, hogy amikor ebben a hatalmas országban állítólag égető szükség van szakemberekre, ne közsegélyen eltartott naplopókat hoz­zanak ide. Nincs erre semmi szükség. Ausztriában és Olasz­országban évek óta nyomorognak a magyar, lengyel, cseh, horvát szakmunkások és értelmiségiek családostól, minden remény nélkül. Talán jó lenne, ha rájuk is gondolna valaki, hiszen elődeik építették fel ezt az országot. Azt hiszem, hogy megsegítésük és a bevándorlási engedély nagy haszon lenne Kanadának és talán még vezetői politikai filozófiájá­val sem ellenkezne. /Welland, 1998, Magyarság./ GABLER ANTAL MÁRCIUSI SZÉL Tél után vagyunk - fújdogál A márciusi szél: Nekünk magyaroknak Szabadságról mesél. Petőfi, Jókai, Kossuth És ezernyi vitéz: Nagy csaták hősei... az Égből, hazánkra néz. S újra biztat márciusban, Árva temetőből: Reményt sugározva, az Aradi vár felől.

Next

/
Oldalképek
Tartalom