Amerikai Magyar Újság, 2000 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2000-02-01 / 2. szám
8 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2000. február Múlt, jelen és jövő Fáy István Közel 50 éve élek Kanadában és igyekeztem nyitott szemmel járni, hogy minél jobban megismerjem befogadó hazámat. így aztán tanúja voltam az egymást követő politikai és gazdasági hullámhegyeknek, s völgyeknek, amelyeknek e hatalmas ország dolgozói olykor megelégedett részesei, máskor azonban károsultjai voltak. Azt azonban le kell szögezni, hogy ezék a periódusok nem tartottak hosszú ideig és a legtöbb dolgozó elmondhatta, hogy biztos munkája van, mely megadja a tisztességes megélhetését és utódai jövőjét is biztosítja. Az utóbbi évek gazdasági helyzete azonban egyre fenyegetőbb. Ma senki nem mondhatja, hogy biztos megélhetése van, mert szinte hetenként tapasztalhatjuk olyan vállalatok bezárását, melyeket egyszerűen áthelyeznek az USÁ-ba. Beszéltem olyannal is, aki 32 év becsületes munkája után került az utcára. Az bizonyos, hogy az elmúlt közel fél évszázad alatt egyetlen recesszió sem tartott ilyen hosszú ideig, mint a jelénle- gi. így érthető, hogy máris akadnak olyanok, akik depresszióról beszélnek és lehet, hogy igazuk is van. Ma ott tartunk, hogy a munkanélküliek száma eléri az 1.5 (másfél) milliót, ami bizony érthető pesszimizmusra ad okot, amit alátámasztanak a napilapok gazszi. Nem is beszélve ezt a hatalmas országot felbomlasztó lehetőségről, ameny- nyiben hozzájárulna, hogy a diktatórikus hajlamú Mr. Bouchard megszavaztassa Quebec önállóságát. (Habár a kormány újabban 10 éves moratóriumról beszél ezzel kapcsolatban.) Ennek elkerülésére „distinct society" - vé akarja tenni őket, „ vétójoggal". Mr. Chretien mindezt jól tudja. Valószínűleg ez az oka, hogy már elkezdte választási korteshadjáratát nyugaton a préri tartományokban, s B.C.-ben, ahol igyekezett „nemzetmentő" politikáját propagálni hófehérre mosva eddigi tevékenységét hallgatósága és a lapok olvasói derűjére, vagy káromkodására, e három legjobban megkárosított provinciában, melyek élesen ellenzik Quebec kivétele- zettségét. Szóval egyre jobban csúszunk lefelé, amit csak elősegít az ultraliberális bevándorlási politika, mely a munkakerülő afrikaiak és ázsiaiak százezeréit hozza a nehéz helyzetben lévő országba, akik legnagyobb részét a dolgozó adófizetők fogják eltartani. A humanizmust bizonyítja, hogy újabban azok is megkapják a „landed immigrant” státuszt, akik büntetett előéle- tűek, hazudtak a kihallgatásukkor, és hamis papírokat használtak. (The Globe and Mail, 1998. október 2.) Hát így állunk ma, pedig Kanada egyike a világ legfejlettebb országainak. Mezőgazdasága, ipara, bányászata, kereskedelme dasági rovatai, melyekben szakemberek igyekeznek feltárni, hogy mit várhatunk a jelen körülmények között és főleg a jövőben, — ha egyáltalán lehet egészséges jövőről beszélni ebben a kompúterizált világban — amikor fiatal, nagytehetségű diplomások örülnek, ha mosogathatnak egy étteremben, vagy pedig komolyan foglalkoznak a kivándorlás gondolatával. Közszeretetnek örvendő miniszterelnökünk az egész dolgot kézlegyintéssel intézi el, kijelentve, hogy minden a legnagyobb rendben, a terveknek megfelelően folyik. Pedig jól tudja a valóságot és kissé idegesíti a jövő évben tartandó választás kilátása. Ezzel magyarázható, 'hogy kibocsátotta a nemzetgazdaság fejlődését tárgyaló könyvet (1997 október), amit az ellenzék, sőt saját pártjának józanul gondolkodó tagjai is közönséges hazugságnak tartanak, mivel a megválasztása előtti ígéreteit egyáltalán nem teljesítette. A munkanélküliség súlyosbodott, a NAFTA nevű kereskedelmi szerződés aláírásával pedig, — melyet az utolsó percig tartó fogadkozása ellenére is aláírt — eladta Kanadát a gyarmatosító amerikai üzletnek. Nem szüntette meg a GST mindenkire nagy terhet rakó anyagi sarcolását, sőt még az indiánok, az őslakók követeléseit is semmibe veegyelőre még kivételesen magas életszínvonalat biztosít mindazoknak, akiknek van munkájuk. Tagja a hét kereskedelmi és ipari nagyhatalomnak, így egészen természetes, hogy a fizikai és szellemi dolgozók érdek- képviseletére szükség van, mert a tőke, a profitéhség nem ismer könyörületet, emberi szempontokat és ha szükséges, rabszolgaként kezeli alkalmazottait. Ezek mindegyike úgyis csak egy szám, mely a fizetési jegyzék összeállításához szükséges. Ilyen körülmények között nincs semmiféle szociális és humanitárius megfontolás. A fejlett országok nagy korporációi, de még a kisebb üzemek sem hazudnak kommunista módra, hogy „legfőbb érték az ember”. Amíg szükség van rájuk használják tudásukat és erejüket, mikor aztán az üzleti érdek megkívánja, kiteszik őket az utcára. Még az a szerencse, hogy a munkanélküli biztosítás, majd annak lejárta után a közsegély (welfare) elegendő ahhoz, hogy ne haljanak éhen, vagy ne kelljen koldulniuk. Ez kapitalista gazdaság- politika. Az ilyen gazdasági felépítésű rendszert „fogyasztó társadalomnak ” nevezik. Ennek elve, hogy minden dolgozó olyan méltányos bért kapjon munkájáért, amiből képes megvásárolni bármely produktumot, amit az ország gazdasága és ipara termel. Ez persze csak ílv, mert az export-import jelenti a kereskedelem tényleges hasznát. Ennek pedig jgyeden feltétele az ár és a
