Amerikai Magyar Újság, 2000 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2000-12-01 / 12. szám
2000. december AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 7 ELSŐ SVÁJCI KARÁCSONYOM A kommunisták kalitkájából szabadulva, 1956 novemberében, úgy válogattunk az országok között, mint Petőfi "tyukanyója" a "kendermagban". Elkápráztatott minket a szinte varázsütésre elénktáruló Földgömb látványa. Én — vagy inkább mi —, mert négyen voltunk, - először Dél-Amerikába akartunk menni, bár mai fejjel nehezen tudnám megmondani, miért. Engem talán a budapesti lélektani intézet munkatársának véleménye befolyásolt, aki az érettségi vizsga letétele után, 1948 tavaszán, amikor a kötelező "pályaválasztási tanácsadásra" mentem, figyelmeztetett a "nagy terek vonzására", vagyis arra, hogy jellememnél fogva friss levegőre, szabad égboltra, hatalmas horizontokra lenne szükségem, s ha már a geológiát választottam (amit helyeselt), "eszembe ne jusson" bezárkózni valami szűk laboratóriumba! Igenám, de az argentin vízumra sokat kellett várni, viszont a svájciak azonnal elszállították Bécsból védenceiket, és Helvéciának mindig igen csábító híre volt a vasfüggönyön túl. Álomországnak számított - a csokoládétáblákról ismert virágos faházakkal, tarka tehenekkel, ködbevesző havas bércekkel... Untuk a Gurk-Gasse iskola szalmazsákjait, a csajkából való evést, a céltalan, unalmas lézengést. Feliratkoztunk hát az Ycem-nél a svájci listára. Az utazás időpontját Mikulás estjére, december 6- ra tűzték ki. A nők (már akinek volt rá pénze) fodrászhoz mentek, kimanikűröztették a kezüket, pedig, pedig, - no, de nevágjunk elébe az eseményeknek! Kaptunk egy-egy kabátra tűzhető számot és föl- szállhattunk a Vöröskereszt különvonatra, amely barátságos, "békebeli" hangulattal fogadott. Az asztalokon gyertyák égtek, mindenkinek odakészítettek néhány csillogó karácsonyfadíszt és egy hatalmas háromszögletű Toblero- ne-csokoládét. Az éjszaka izgatott várakozással telt el, és a hajnali szürkületben tündértájként bontakozott ki szemeink előtt az Inn folyó völgye. A zürichi pályaudvaron a fogadásra kirendelt katonák forró levest, kávét, teát hoztak, de ott tolongtak ablakainknál a civilek is a maguk kis ajándékcsomagjaival, szinte megostromolták a szerelvényt. Nem győztük a kezünket nyújtogatni, s könnyes meghatottsággal ismételgetni: "Danke, danke!" (Az 1956-os forradalom csoda volt Magyarországon, de lázba hozta a nyugatiakat is. Azóta sem láttam olyan egyöntetűen rajongani ezeket a nagyon is realista, józan embereket!) Bern, Fribourg ... Minden állomáson ugyanaz az élmény: utunk valóságos diadalmenet! Végülis NyugatSvájc egyik legfestőibb városában, a francia nyelvű Lau- sanne-ban állapodtunk meg, ahol a tájat uraló domb tetején levő kaszámyaépületben szállásoltak el bennünket. (Kb. 500-an voltunk.) Igaz, tízenegyágyas közös hálószobák voltak, de patyolat tisztaság, választékos koszt, a kantinban pedig heti 5 frank "zsoldunkért" jó algériai vörösbort tudtunk inni. Hogy ne is mondjam, ruhára sem volt gondunk. Kényünk-kedvünk szerint válogathattunk a Svájci Vörös- kereszt által a pincékben felhalmozott, óriási bálákban ... (volt, aki öt bőrönd holmival ment később tovább!) De most vissza kell térnem a frizurák dolgára! A katonaság (mert ők foglalkoztak a menekültekkel) első dolga volt, hogy az újonnan érkezett társaságot beterelje egy nagy zuhanyozóhelyiségbe, ahol mindenkinek csupaszra kellett vetkőznie. A ruhákat külön teremben fertőtlenítették, a fürdőzőknek (kábultan vizban tapicskolók- nak) pedig átható szagú - nyilván tetűirtó - folyadékot öntöttek a fejére... Nesze neked frizura! Két hétig nem mehettünk ki a kaszárnyából. Egészségügyi zárlat, "karantén" volt. így hát csak az udvaron sétálgattunk, no meg a kerítés kőlapjára csimpaszkodtunk — rácsokon keresztül bámulva a külvilágba. Ha most felidézem lelki szemeim előtt: állatkerti látvány! A helybeliek állandóan jöttek-mentek, csomagokat, csokoládét, banánt, narancsot nyomtak az ácsorgók kezébe, s igen sokat meghívtak közülünk a közelgő ünnepekre. * Karácsony! Csak mozaikszerűen tudom összeilleszteni a képeket, csak összefüggéstelen, fel-felvillanó emlékek maradtak meg bennem. Az éjszakák, csökönyösen visszatérő, üldözéses álmokkal (mindig valahogyan visszalopóztunk valami ottfelejtett, jelentéktelen apróságért, és nem tudtunk többé elszabadulni. Keresett bennünket az ÁVÓ, nyomunkban az orosz járőr — mig végre-vegre, verejtékezve fölébredtünk.). Az ablakon át a Dents du Midi rózsaszín fényben izzó, fennséges tarajára esett tekintetünk, amely békét és nyugalmat árasztott. Pfeiffer Miklós bácsi, a fribourgi idős magyar kanonok jött hozzánk előadást tartani, jobban mondva "használati utasítást" adni — a maga jóságos, vidám, anekdótázó modorában - Helvécia új lakóinak. * Azt hiszem, tőle hallottam először azt a hires történetet, miszerint az Úristen a világ teremtését befejezve (a legcsodálatosabb természeti szépségeket Svájcnak juttatta), nagyon elfáradt, megszomjazott, és így szólt az egyik hegyi paraszthoz:-Édes fiam, adj nekem egy pohár tejet.-Igen atyám! Egy frank ötven!
