Amerikai Magyar Újság, 2000 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2000-11-01 / 11. szám
20 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2000. november SAÁRY ÉVA: ELSŐ KÜLFÖLDI ŰTAM TÖRTÉNETE Tél volt, és a korán beköszöntő sötétség teljesen elárasztotta az üvegcsamokot. A vonat ablakaihoz tóduló tömegben csak nehezen ismertem föl édesanyámat, aki zöld nyúlszőrkalappal a fején, könnyein át mosolyogva integetett. A füstben bizonytalanul áramló, hol fölerősödő, hol elhalkuló zsivaj ismerős volt. Nagy örömmel dobáltam le csomagjaimat, hogy mielőbb ízlelhessem az otthon hangulatát. Fesztelen vidámsággal beszélgettünk, minden összefüggés és rendszer nélkül vegyítve belgiumi életem egy- egy mozzanatát távollétemben lezajlott hazai esemény- foszlányokkal . Midőn azonban kiléptünk a Keleti pályaudvar épületéből, egyszerre rámszakadt a kétségbeesés. A borzongatóan hűvös levegő, a - brüsszeli után! - gyér forgalom, az utcalámpák szegényes hunyorgása... Szimbolikus jelentőséget nyert: csapdába estem, börtönbe érkeztem, ahonnan nincsen többé kiút! Szerettem volna visszarohanni az üvegcsamokba, megkeresni még kisem- hült helyemet a vagonban, de lelki szemeim előtt felköd- lött a fekete ablakokkal ásító, néma szerelvény, amelyet immár a vasutasok is magára hagytak. • • Félelmeimet altatgatva próbáltam újra beleilleszkedni régi életembe, de talán még két hét sem telt bele, hogy ismét elfoglaltam helyemet a Szilágyi Erzsébet Leány- gimnázium VTII/A. Osztályának padjában, midőn rossz előérzeteim igazolást nyertek. Letartóztatták Mindszenty hercegprímást, s ez még nem volt elég: íveket köröztek az iskolában, amelyeket nekünk, 17 éves diákoknak, aláírásunkkal kellett volna szentesítenünk a hatalmi erőszakot! Megindult a harc, a huza-vona. A tanárnők hol a “lelkünkre beszéltek”, hol sírva rimánkodtak. Verebélyi igazgató kiabált és úgy csapkodta az ajtókat, hogy esőként hullt ránk a vakolat. Aztán megpróbálkoztak az egyenként történő meggyőzés ravasz módszereivel is, de - hiába. Dacosan álltuk az ostromot. Mindszenty elfogatása a vég kezdetét jelentette. Szomorú pontot tett egy bátran fölfelé ívelő mondat után. De különösen nagy veszteség volt ez a magyar ifjúság számára, mivel erről rejtünk kívül csak kevesen tudnak, elmondom röviden belgiumi utazásunk történetét. • 1947-et írtak, s nekünk az a szerencse jutott osztályrészül, hogy gimnáziumi hitoktatónk a Hercegprímással bizalmas, mondhatnám baráti viszonyban volt. Rajta keresztül hozzánk is kiszűrődtek vele folytatott beszélgetéseinek részletei: merész tervek, úttörő elgondolások... Ennek az ismeretségnek köszönhettük, hogy “kapuzárás előtt”, a “huszonnegyedik órában” sikerült néhányunknak bekukkantanunk az ismeretlen világba. Mindszenty hihetetlen nagy felelősségérzéssel látott neki főpapi teendői gyakorlásának. Mint előtte annyi nagy hazánkfia, Nyugatra tekintett, és úgy vélekedett, hogy fiatalságunknak meg kell ismerkednie az idegen országokkal, hogy aztán nyelvtudással, új tapasztalatokkal megrakodva téijen vissza a mi kis hazánkba, amelynek oly nagy szüksége van friss levegőre, táguló látókörre... Tervei megvalósítására az Actio Catholica világszervezet segítségét vette igénybe, amely Belgiumban fölszólította a katolikus családokat, hogy jelentkezzék, aki szívesen fogadna a házába egy-két hónapra magyar diákot. Sikerült létrehozni az első, 30 tagból álló (kísérleti csoportot). Zöme agráregyetemistákból, kisebb része érettségi előtt álló középiskolásokból állt. Az útlevél megszerzése akkor már nem volt könnyű. Úgy jártunk egymáshoz hétről-hétre tanácskozni és reménykedni, mint az összeesküvők, s már kezdtünk lemondani merész tervünkről, midőn egy szeptemberi reggelen (lehet, valami személyi változás okozta zűrzavar következtében) végre kiadták papijainkat. Esz nélkül csomagoltunk, és tüstént indultunk. Félve, hogy a magyar hatóságok meg találják bánni a nagylelkűségüket. Legtöbbünknek ez volt az első külföldi útja. Izgalmunk és lelkesedésünk nem ismert határt. Az első ámulatban mindjárt a budapesti pályaudvaron estünk, midőn kiosztották közöttünk öt napra szóló elemózsiánkat: Belgiumból érkezett tej-, hús, és halkonzerveket, déligyümölcsöt, csokoládét. Annak, aki a háború utáni Magyarországon élt, nem kell magyaráznom, mit jelentett ez számunkra. Sokan akkor láttak először narancsot, datolyát. Minél többet akarva “markolni” a világból, természetesen nem a legrövidebb útvonalat választottuk. így történt, hogy két napra megálltunk Prágában, amely forgalmára, kereskedelmére, életformájára nézve ugyan átmenetet képezett Kelet és Nyugat között, de amit mi
