Amerikai Magyar Újság, 2000 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2000-11-01 / 11. szám
2000. november AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 3 FÁY ISTVÁN: “PEREGJ DOB, PEREGJ” (1956. november 4.-e emlékére) Ebben a hónapban emlékezünk szabadságharcunk letiprása évfordulójára. Október 23-án dördült el a végzetes lövés, melyre 1945 óta vártak a magyar milliók, hogy lerázzák rabszolgatartóik rémuralmát, akik anyagilag, erkölcsileg és szellemileg minden eszközzel igyekeztek megsemmisíteni egy évezredes keresztény kultúmépet, mely történelme folyamán a nyugat fejlődését biztosította önfeláldozásával. A tizenegy dicsőséges nap eeményeiről fölösleges lenne egyetlen szót is írni, mert könyvtárnyi anyag foglalkozik ezzel. Azt is jól tudjuk, hogy az álszent nyugati hatalmak — elsősorban Amerika és az Egyesült Nemzeteknek nevezett, milliárdokat felemésztő “klubjuk” —, üres frázisokon kívül semmit nem segített mert félni lehetett tőle, hogy “nagy szövetségesük” a Szovjetunió esetleg megneheztelne, amiért a zsákmányul dobott Magyarországot ha nem is fegyverrel, de legalább a látszat kedvéért egy udvariasan megfogalmazott, semmitmondó jegyzékkel, átlátszó színészi pózzal igyekeztek volna figyelmeztetni az esetleges következményekre. Maradtak tehát a kéztördelésnél és a cirkusznak tűnő siránkozásnál. Hiába írja a nagy algíri-francia Nobel díjas, Albert Camus gyönyörű és főleg igaz, de évek folyamán közhellyé vált sorait nemzetünk védelmére, kiáltó szó maradt ez a pusztában. Pedig, mint más írások, költemények is bizonyítják, nem ő volt az egyetlen kiemelkedő szellemi ember, aki bátran hazánk szabadságküzdelmének jogát elismerve megbélyegezte a győztes nyugati hatalmak által hallgatólagosan támogatott bolsevista vérengzést. Felsorakoztak a hazai költők is és írtak “egy mondatot a zsarnokságról”, vagy “bádogoztak”, de ezek ismételgetése már unalmassá vált. Sajnos Kannás Alajos “Kormos kövek” című 56-os verse zokogásának, a szabadságharc Bibliájának nem divat nyilvánosságot adni. Végre tudomásul kell vennünk, hogy elvéreztünk és a sok ezer, nemzetünk jövőjét építeni akaró testvérünk, elsősorban a mindenre elszánt fiatalság kíméletlen fizikai és szellemi megnyomorítása nagyon súlyos sebet ütött fajtánkon. E hosszú éveken át tartó következetes inkvizíciót Moszkva -- magukat magyarnak hazudó — cselédei követték el, hogy éredemeket szerezzenek uraiknál. Ma jól tudjuk már, hogy ezt a rémtettet hallgatólagosan tudomásul vették a második világháború győztesei a függönyök mögül, ezáltal biztosítva “nagy szövetségesüket” még az úgynevezett “hideg háború” hazugságának éveiben is, hogy szabadon tehet csatlósaival amit akar. Hiszen 1956-ben Eisenhower a “nagy hódító” Tito által üzente meg barátjának Kruscsevnek, hogy “Amerika nem látna szívesen egy Szovjetunióval ellenséges országot annak tőszomszádságában”, ami egészen világos beszéd. Ne hazudjunk tehát megunknak, különösen most, az elszakított országrészeket halálos ellenségeinknek ajándékozó “alapszerződések” árulása után, hanem vegyük tudomásul, hogy, 1956 őszén, szabadságharcunk brutális vérbefojtásával ismét növekedtek eggyel nemzeti gyászünnepeink. November mindig a gyász ünnepével kezdődött. Mindenszentekkor temetőinkben emlékeztünk elhunyt szeretteinkre a kegyelet gyertyafényénél és a következő nap, Halottak napján is éreztük még a csonkig égett mécseseink szagát, mikor lelkűnkben kopogtak a REQUIEM ősi, megszentelt szavai és a pogány ókor népeihez hasonlóan áldoztunk halottaink emlékének. Szomorú magyar sors, hogy két nappal ezután, november 4-én, vérbefojtott szabadságharcunk hőseit, életüket feláldozó fiatalságunk halottait sirattuk négy évtizeden át és az este meggyújtott gyertyák fényénél mondtunk lelkiüdvükért egy könnyes imádságot a hontalanságban. Szülőhazánkban is éppen így emlékeztek rájuk — amig éltek, akik emlékezzenek -, de behúzott függönyök mögött, mert nyíltan nem tehették. Nagyon valószínű, hogy a mai, ateista-bolsevista vezetők, mégha hivatalból részt is vesznek az ünnepélyeken, gyanakodva nézik azokat, akik őszintén meggyászolják az áldozatokat. Éppen ezért mai emlékezésem egészen más, mint amit az unalomig elcsépelt frázisokat ismételgető magyar sajtó és az ünnepségek szónokai írnak és mondanak. Ehelyett megszólaltatok egy szabaságharcost, aki messze elkerüli a különböző, egymás ellen intrikáló szervezeteket, közösségeket és egyesületeket, mert ma is ugyanolyan magyar, mint negyvenévvel ezelőtt volt, a zsarnokság elleni önfeláldozás idején. Ezért szószerint idézem hozzám intézett levelét, amit júliusban írt. Ezzel összefüggésben pedig Bruce Dawe, a nagy ausztrál költő versét. Ajánlom Orbán Viktornak, hogy olvassa el. “...Most, amikor közeledik a nevezetes évforduló, hetek óta nem találom a helyemet. Nem tudok másra gondolni, mint kedves bajtársamra, kinek rohanás közben metszette el torkát egy aknaszilánk a Rákócz tér sarkán és karjaimban halt meg. Akkor jártunk hetedik gimnáziumba, egy padban ültünk. Buzgó katolikus volt — titokban hitoktatásra járt -, és haldokolva hörögte: “Nem gyóntam, nincs aki feloldozzon”. Mellétérdeltem én, a református fiú, a kereszt jelét rajzoltam homlokára és
