Amerikai Magyar Újság, 2000 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2000-07-01 / 7-8. szám
2000. júL- aug. AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 25 SAÁRY ÉVA SZENT ISTVÁN NAP A falanszter-ember életében az egyik nap olyan mint a másik. Leszoktunk a díszes öltözetről, a rendkívüli ebédről. Állandó, lélektelen rohanásunkban nincsen szünet, nincsen megállás. Nekem sem tűnt volna fel a mai dátum, ha egy délamerikai újságban szíven nem üt az alábbi szöveg: "Augusztus 20 - vasárnap Szent István körmenet, nagymise és ünnepély Morumbin, a sao paulói bencés atyák iskolájában, a magyar kolónia katolikus lelkészségének vendéglátásában". *-Noha nagyrészt Pesten tanultam s legtöbbet a fővárosban laktam, a pompás Szent Jobb körmenet, a tűzijátéknak a Gellért hegyről a Dunába hulló fényesője (s háttérben, felejthetetlen élményként, az 1938-as Eucharistikus Kongresszus) csak pillanatra villant föl az emlékezetemben. Számomra az igazi ünnepet Balatonkenese jelentette. Ott töltöttem, orvos édesapámnál a nyarakat, s agusz- tus húszadika az Ő nevenapja volt! *-Már egy héttel előtte elkezdődött a nyüzsgés. Én az alkalmi verset írtam, amit gyakran ott-tartozkodó Ági unokahugomnak is be kellett magolnia, a felnőttek pedig hatalmas vendégjárásra készültek fel. Soha senkit nem invitáltak ugyan meg "hivatalosan", de biztosak voltak benne, hogy el fog jönni 50-60 ember, a falu, a környék apraja- nagyja. A nagy nap reggelén felvettük a legpuccosabb ruhánkat (az akkori divatnak megfelelően taft vagy jól kikeményített organdi volt), hajunkban masni, lábunkon csillogó lakkcipő. Aztán elballagtunk Ágival a kertészhez, a már előre megrendelt csokrokért, melyek fölött egészen hazáig civakodtunk: melyik szebb, melyikben van több virág... Addigra megérkezett ládákban a sör, s hasas kosarakban a sóskifli. (A maiak - háromnapos tapló- husukkal - nyomukba sem léphetnek. Azokat frissen vették ki a kemencéből: illatosak, ropogósak voltak!) Délelőtt leginkább közéleti emberek jöttek köszönteni: jegyző, főjegyző, tanító, az egyházak papjai, na meg nagyapám néhány állandó kártyapartnere (Molnár Gyula bácsi és az "öreg Baltazár" orvostanhallgató, a nagy lakli fiával). A rokonoknak, közeli barátoknak "ökörsütést" rendeztünk a kertben - zizegő orgonabokrok, óriássá nőtt tujafák árnyékában. Mögöttünk a ház repkénnyel borított, fekete tömbje... Sebész unokabátyám. Szőts Pista, szeletelte nagy komolysággal és szakértelemmel a húsokat, amelyeket azután a háziak és vendégek egymást segítve húztak föl - lila hagymával, szalonnaszeletekkel tarkítva - a hosszú nyársra. Midőn elkészültek, az egészet zsírpapírba tekerték és spárgával jól körülkötötték, hogy forgatás közben el ne csöpögjön a leve, a zsírja... Téglák közé szorított, hunyorgó faszénparázs, időnként orrfacsaró füst, s a fülledt nyári estében egyre étvágygerjesztőbb illat... Csengtek a söröskriglik, egymást követték a sikamlós viccek, vaskos anekdóták, s föl-föl- harsant a nevetés... *-A háború és az azt követő "felszabadulás" teljesen tönkretette Kenését. Midőn apám visszatért a vöröskeresztes páncélvonatról, ahol katonaorvosi szolgálatot teljesített, a házat földúlva találta. Még a bőrfoteleket is megnyúzták... A fővárosi üdülőből katonai telep lett, melyet civilek többé meg se közelíthettek. A hangulatos kisvendéglők nagy részét bezárták, a villákat államosították, a strandot fölverte a gaz. A régi kedélyes társaságnak nyoma veszett. Ki a fronton vagy bombázás következtében halt meg (mint Cseh Aliz és Pali), ki internálótáborba került, ki pedig Nyugatra menekült, mint apám legjobb barátja, a vidám tréfamester Becsey Jenő bácsi. Szomorú nyarak következtek. Tizenvalahány évünkkel magányosan csellengtünk; sehol egy fia gavallér... Aztán fölbukkant a faluban egy-két új arc: derék- batört pályafutású, elkeseredett emberek kerestek nálunk menedéket. Nagyrészt értelmiségiek lévén, természetesen egymásra találtak, s állandó vendégeink lettek. Cseke Zoli, a ragyogó szellemű "snájdig" katonatiszt, Parragh Farkas s egy hajdani budapesti színházi lapszerkesztő, akit a többiek "Jocónak" szólítottak, képezték a társaság magvát. Szívesen beszélgettek, szívesen elkvaterkáztak, s apám - akinek emberfeletti körzeti orvosi munka szakadt a nyakába -, rendszeresen nem győzte kivárni, hogy egy-egy Szent István estén búcsút mondjanak a pohárnak és a háznak. Egyedül tartottam ki (szánalomból) velük hajnalig. Zoli, aki nagyon értett a grafológiához (a háború alatt a hadsereg hivatalos szakértője volt), ki is "olvasta" az írásomból: "Maga az a természet, aki hajlandó kerékbe töretni magát a barátaiért. Vigyázzon! Nem fogják viszonoznir-Mintha átok telepedett volna arra a szerencsétlen falura. Lakói nemcsak a hadi eseményeket követő testilelki nyomorúságtól, hanem egyéni sorscsapásoktól is szenvedtek. Ha most, utólag gondolatban végig tekintek gyermekkori pajtásaim során, borzongás fog el. Székely Elvira barátnőm - senki más nem lévén kéznél -, 25 évesen hozzáment egy 55 éves agglegényhez, akitől 2-3 hónapi "boldogság" után iszonyodva vált el. Aztán nemsokára ágynak esett, egyre fokozódó csontlágyulással két évig feküdt, s még 30 esztendős sem volt, midőn megváltotta szenvedéseitől a halál. Istvánffy Lili öccse az 56-os forradalom alatt nyomtalanul eltűnt, őt magát pedig (egy félresikerült házasság után) fiatalon sírba döntötte a rák. Pista unokabá
