Amerikai Magyar Újság, 2000 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2000-06-01 / 6. szám
2000. június AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 21 POZSÁR TIBOR "B O Z G O R" Aligha van ennél undorítóbb, visszataszítóbb, gyűlöltebb szó. Legalábbis egy erdélyi magyar ember számára. Ennek ellenére mégis gyakran elhangzik. Akik használják, afféle megfellebbezhetetlen érv szerepét szánják neki. Amikor már kifogynak a józan észérvekből. Gyakran elhangzik provokatív, sértő szándékkal is. Ilyenkor kinyílik a bicska a székely ember lelkében, sőt néha a zsebében is. Pedig nem is olyan régóta ismerik ezt a szót erdélyi magyarok. Persze ez az állítás is igencsak relatív, hiszen az a nyolcvan év, amióta napról napra találkozunk vele, talán hosszabb időt jelent a nép számára, mint az előtte lévő többi együttvéve. Bozgor. Román szó, annyit jelent: hazátlan. A magyar nyelvtan szabályai szerinta melléknevek fokozhatók. A "hazátlan" szófajilag melléknévnek számít. Tehát fokozható. De vajon fokozható-e? Van-e hazátlanabb a hazátlannál? Csicsó Tóni barátomnak, a moldvai csángók szellemi és politikai vezérének szavait hallgatva egyre inkább arról győződöm meg, hogy igen. "Lehetünk úgy háromszázezren. Legalábbis, ha a származás szempontjából közelítjük meg a dolgot. Ebből talán ha nyolcvan- százezren beszélnek még, valamilyen szinten, magyarul. Magyar iskolánk egy sincs, sőt még fakultatív formában sem engedélyezik számunkra a magyar nyelv oktatását. Istentiszteleteink ugyancsak román nyelven folynak. El tudsz-e képzelni nagyobb gyalázatot annál, mint hogy Pusztinában a római katolikus templom oltárképe fölött - amely egyébként Szent istván királyunkat ábrázolja - románul van kiírva a fohász. És itt most meg kell állnunk. A csángók sorsának alakulásában a vallásgyakorlásának ugyanis negatív hatása volt. Talán egyedülálló módon a világtörténelem során. Elszigetelt népcsoport lévén, az értelmesebb csángó gyerekek számára egyetlen kitörési útvonal létezett csupán. A papi szeminárium, a papi hivatás. Mivel a vidék a jászvárosi (Jasi) püspökséghez tartozik, ahol az oktatás nyelve kizárólag román, ide irányultak a csángó gyerekek. És innen jöttek vissza néhány év elteltével az átnevelt, át programozott, kérlelhetetlen janicsárok. Azzal a kizárólagos feladattal, hogy ahol még létezik magyar öntudat, ott azt szét kell rombolni - lehetőleg gyorsan és teljesen. így történhetett meg az a szégyen, hogy 1958-ban Klézsén két milicista kíséretében a helyi pap járta körbe a falut és íratta alá a magyarokkal azt a körlevelet, amelyben maguk kérik a magyar iskola megszüntetését. Az ősszel Jean-Claude Périsset, bukaresti nuncius járt a Csángóföldön. A Vatikán bukaresti nagykövete a látogatást követően kijelentette: Csángókérdés nem létezik, csak Erdélyben és Magyarországon csinálnak ebből problémát. Ennek az állásfoglalásnak annyi köze van a valósághoz, mint a szakállas orosz viccben. (Tudniillik, hogy Moszkvában Ladákat osztogatnak. Amiből annyi az igazság, hogy nem Moszkvában, hanem Leningrádban, nem Ladákat, hanem Volgákat és nem osztogatnak, hanem fosztogatnak.) Csángókérdés ugyanis nagyon is létezik, csakhogy ebből éppen Magyarországon és Erdélyben nem csinálnak gondot. Ha nem lenne az a néhány megszállott ember - mint amilyen például a szegedi Farkas Tibor -, aki időt, energiát és anyagiakat nem sajnálva próbál segíteni rajtunk, bizony még az anyaországgal való puszta kapcsolat- tartás is problémát jelentene számunkra. HáPIstennek, vannak ilyen emberek. Ennek ellenére, sajnos, én magam sem látom túl biztatónak a jövőt. Jelenleg a helyzet uyanis az, hogy a százezer magyarul úgy-ahogy beszélő ember közül nagyon kevés tud olyan szinten írni olvasni magyarul, hogy egy Magyarországon megjelenő újságot a kezébe lehetne adni." Döbbenettel hallgattam Tóni barátom szavait. Nem tudom, meghatározható-e valamiféle határvonal, amelyet átlépve egy népcsoport immár mérhetetlenül és visszafordíthatatlanul száguld a teljes asszimiláció felé? Ha igen, akkor a moldvai csángóság már régen átlépett ezen a határon. Úgy tűnik, rajtuk már csak a csoda segíthet. Valamiféle pozitív irányú elmozdulás az utóbbi időben mégiscsak körvonalazódni látszik. Egyre több fiatal jön el a Csángóföldről Magyarországra, illetve Erdélybe, tanulni. Olyanok, akik tanulmányaik befejeztével visszatérnek szülőföldjükre. Velük már nem lehet manipulálni. Ők képezhetik a majdani esetleges irányváltás kemény magját. Ha egyáltalán elérkezik az a pillanat, amikor az anyaország rádöbben, hogy nem vagyunk mi magyarok annyira sokan, hogy ilyen nagyvonalúan veszni hagyjunk háromszázezret a fajtánkból, rájuk biztosan számítani lehet. Bízunk benne, hogy elérkezik ez a pillanat. Talán már nem is olyan sokára. Erre utal, hogy a február 19-én, a budapesti Petőfi Csarnokban megrendezett csángóbál fővédnöke maga a miniszterelnök, Orbán Viktor volt. Vélhetően a nuncius úr nem egy buta ember. Márpedig okos ember nem szokott elhamarkodott véleményt nyilvánítani. Nem tartom elképzelhetetlennek, hogy még ő maga is gondolkodik egy kicsit a kijelentésén. Akkor viszont bizonyára rájön, hogy mennyire félrevezették, és visz- szavonja meggondolatlan állítását. Hűséget fogadunk a zászló előtt, mely jelezte nekünk, hogy a nép forradalmi egységéből a nemzet újjászületett. Ebben a hűségben, hitvallásunk alapján, gondozni és védeni fogjuk a magyarság szellemét. Tamási Áron -1956 TERJESSZE LAPUNKAT!
