Amerikai Magyar Újság, 2000 (36. évfolyam, 1-12. szám)

2000-06-01 / 6. szám

10

AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG

2000. június

Stirling György:

Egy kommunista népvezér kanyargós életpályája

Hogyan esett szét Jugoszlávia, a Trianonban létrehozott mesterséges állam

Húsz esztendővel ezelőtt, 1980. május 4.-én halt meg Tito marsall, az akkor még hat tagköztársaságból és két autonom tartományból álló Jugoszláv Szövetségi Köztársaság elnöke. Hosszú, kínos betegség után hunyta le szemét, egy olyan ország első embereként, amelyet a győztes Antant- hatalmak az első világháborút követően mesterségesen hoztak létre s amely a második világháború után a hadihelyzetnek és a szerb orientációjú szovjet politikának köszönhette feltámasztását. Az évszázadokra visszanyúló pánszláv törekvéseknek mindig is Belgrád volt a támaszpontja Közép- Európában és Moszkvának soha sem kellett csalódnia szerb szövetségeseiben.

Az 1946-os párizsi béketárgyalásokon Molotovék teljes mellel kiálltak Jugoszlávia mellett és a háború folyamán hadvezéri érdemeket szerzett Tito marsallal, mint az ország vezetőjével tárgyaltak. A német kapituláció után Tito fegyveresei élén diktátori hatalomra tett szert és kizárta annak lehetőségét, hogy a német támadás elől annakidején elmenekült királyi család valaha is visszatéijen Szerbiába. Ezt a helyzetet az angolok és amerikaiak is kénytelenek voltak elfogadni, annál is inkább, mert a háború utolsó évében még maga Churchill is találkozott Titoval és támogatásáról biztosította az akkor már egy közel kétszázezer fős hadsereggel rendelkező partizánvezért. (Itt meg kell jegyezni, hogy az angolok embere a Balkánon eredetileg Drazsa Mihajlovics királypárti szerb tábornok volt, aki csetnikjeivel éppúgy küzdött a náci megszállók ellen, mint Tito, ám ők ketten is engesztelhetetlen ellenfelek voltak és harcban álltak egymással is. Mihajlovicsék Londonban szerb emigráns kormányt is alakítottak, de ezt sohasem ismerte el se Tito, se Moszkva. Végül a háború utolsó szakaszában, amikor a teheráni konferencián és később Jaltában véglegessé vált, hogy nemcsak a balkáni angol partraszállás marad el, de az egész balkán szovjet érdekszférába kerül, Churchill sorsára hagyta Mihaj lovicsot, akit Tito később -- 1946. július 17.-én -- árulóként ki végeztetett.)

Honnét jött ez a kommunista diktátor, aki a háború alatt minden katonai előképzettség nélkül sikeresen irányította a partizán-hadműveleteket és amellett, hogy súlyos veszteségeket okozott a németeknek, Hitler sok hadosztályát kötötte le éveken át, majd saját erejéből — még a szovjet csapatok megérkezése előtt — szabadította fel Szerbia és Horvátország nagyrészét? Kanyargós pályafutását még az első világháború idején kezdte, amikor orosz hadifogságban jelentkezett a

Vörös Hadseregbe, majd a bolsevik pártba és hivatásos forradalmárként, mint Moszkva ügynöke tért vissza Belgrádba. Amikor 1941-ben Hitler megtámadta Jugoszláviát, moszkvai utasításra illegalitásba ment és partizán-alakulatot szervezett, amely sikerrel harcolt a német megszállók ellen. Az akkor még csak Josip Broz néven ismert partizánparancsnok híre hamarosan elterjedt és csapata állandóan gyarapodott. A parancsnok kétségkívül jó szervezőnek és rátermett vezetőnek bizonyult, aki sok borsot tört a németek orra alá. De a szerencse is neki kedvezett. A németek óriási vérdíjat tűztek ki a fejére, de — noha többször bekerítették -- mindig sikerült megmenekülnie.

A háború után Tito — aki időközben marsalli címet adományozott önmagának -- kezdetben Sztálin kegyeit élvezte, egészen addig, amíg 1948-ben összeütközésbe nem került a Komintemnel, a kommunista mozgalom nemzetközi irodájával. Jugoszlávia ezekben az években valamiféle kettős játékot játszott és míg egyrészről gazdaságilag Nyugat felé nyitott, másrészről Tito semmit sem adott fel kommunista elveiből és rendszere ugyanaz maradt, mint ami volt Ugyanakkor igyekezett magát önállósítani Moszkvától és a sztálini irányítástól. Úgy tűnt, egyfajta nemzeti kommunizmussal próbálja helyettesíteni az addigi internacionalista vonalat. Sztálin — aki mindenkivel szemben bizalmatlan természetével igazolva látta gyanúját, hogy az árulók a kommunista párt soraiba is beférkőztek és örökösen szükség van a tisztogatásra — természetesen azonnal kitagadta Titot és rásütötte a bélyeget, hogy az imperialisták bérence. Tito erre minden orosz tanácsadót és szakembert kiebrudalt az országából. Az oroszok barátsága helyett viszont megnyerte a Nyugat jóindulatát és jelentős gazdasági támogatást kapott az Egyesült Államoktól, Franciaországtól és Angliától, amivel rendbe tudta hozni Jugoszlávia zilált gazdaságát. (Ez volt az az idő, amikor Rákosiéknak is kapórajölt a pártba beférkőzött árulók leleplezésénél -- pld. a Rajk-pernél -- Tito "elhajlása": a magyar árulók a népbírósági vádirat szerint "az imperialisták láncos kutyájától" /Rákosi nevezte így Titot.../ kaptak támogatást, amikor összeesküdtek a szocialista rendszer megdöntésére.)

Tito nemcsak a háború alatt bizonyult a szerencse kegyeltjének, hanem a békeidőben is. Noha mindvégig hű maradt bolsevista múltjához és kitartott a lenini elvek mellett, a Moszkvával való szakítás, illetve a szocialista táborból való kiválás utáni években sikerült olyan független politikát folytatnia a Balkánon, amely a maga nemében egyedülálló volt Közép-Európában. Hogy nemzetközi politikai súlyát növelje, jó érzékkel létrehozta az un. Harmadik Világ El Nem Kötelezett Országainak mozgalmát, amely politikai és gazdasági modelt kívánt nyújtani azoknak a népeknek, amelyek sem a kapitalizmust, sem a szocializmust nem tartották maguk számára elfogadhatónak. Ezzel konkurenciát támasztott a kommunista internacionalizmusnak, amivel gyöngítette Moszkva befolyását az elmaradott régiókban. Ezért aztán nyugaton nagyon megnőtt Tito tekintélye és őt tekintették a térség legsikeresebb államférfiénak, akinek minden régi és újabb bűne felett szemet húnytak. (Sztálin halála után Hruscsov helyreállította ugyan a jóviszonyt Titoval, de Jugoszlávia so-