Amerikai Magyar Újság, 1999 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1999-02-01 / 2. szám
1999. február AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 23 ETEDI HONVEDEK ÉS A SZENTMIHÁLYI VÉRTANÚK (Az alábbi írás a Szabad Magyar Újságírók Szövetsége által, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc 150. évfordulóján meghirdetett irodalmi pályázatára érkezett, melyet a bíráló bizottság javaslata alapján, a Szövetség elnöksége a megosztott elsődíjjal jutalmazta.) * Erdély - Magyarország egykori gyöngyszeme — olyan szöglete Európának, ahol a történelem viharaiban rengeteg háború dúlt, ahol a magyar vér gyakran áztatta a mezőket. Míg más népek egyre csak jöttek, szaporodtak, addig a magyarság létszáma csak apadt és ennek tragikuma a trianoni békeszerződésben csúcsosodott, mert a természeti kincsekkel teli, csodás területet leszakították a nemzet testéről a rövidlátó és felelőtlen politikusok. Erdély tájain, bármerre járunk, mindenütt kísért a történelem, újabb és újabb adatok, történetek kerülnek nyilvánosságra, amelyek arról tanúskodnak, hogy az itt élő magyarok mindig jeleskedtek a betolakodók elleni harcokban, vitézségben és áldozatkészségben példát mutattak a mára már igen megosztott és erkölcsében is megromlott, önazonosságát már-már feladó nemzetnek. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharcról legendák keringenek Erdély-szerte, hiszen elég csak a leghíresebb székely, az ágyúöntő Gábor Áronra gondolnunk, vagy arra, hogy miként tűnt el a segesvári csatában Fehéregyháza közelében Petőfi Sándor a világszabadság eszméjének hirdetője, aki életének legszebb napjait Erdélyben töltötte. A szerelem boldog napjait Erdődön és Kolton élte, a szabadságharcban pedig a Marosvásárhely, Bereck és Temesvár közti háromszögben, majd következett Segesvár... Az alábbiakban a történelmi Udvarhely vármegye két településének szerepéről esik szó, az etédiek 1848-as besorozásáról, majd a székelyszentmihályi vérengzésről, amelynek négyen estek áldozatúl. Az eddig nem közölt visszaemlékezés az etédi Birtalan Lászlónak és Gagyi Lehelnek köszönhető, valamint a székelyudvarhelyi Boros Jánosnak, akik Tarcsafalvi Pálfi Aladár korabeli feljegyzései alapján elevenítették fel a múltat. Az 1848-49-es hősi csaták emlékét nem homályo- sítja az idő múlása, ellenkezőleg, egyre ragyogóbb lesz töménelmünk egén, mert a létünkért való küzdelem azóta sem veszített időszerűségéből. Ezért kötelességünk tisztelegni hős elődeink előtt, ösztönözni a fiatalabb generációkat dicső múltunk megismerésére, mert az a nép aki a múltját nem becsüli, annak jövője is bizonytalan... A Berzenczey László által 1848. október 16.-ára hirdetett agyagfalvi székely népgyűlésre mintegy 50-60 ezer székely jelent meg, főnemes, katona, földművelő és aszszonynép, tarka egyvelegben. Nagy számban jöttek a székely falvakból: Etéd, Bözöd, Makkfalva, Kibéd, Sóvárad, Sófalva, Siménfalva, Hugonfalva, Szentmihály, Székely- keresztúr és Újszékely lakossága. Szépen nyírt hajjal, pöd- rött bajusszal, háziszöttes mellényben, talpig magyaros viseletben, feltűntek a más tájakról érkezettek között, tudhatjuk meg a korabeli feljegyzésekből. Etéd népe szépszámmal képviseltette magát, s midőn a gyűlés kimondta, hogy azonnal indulnak a szorongatott magyar csapatok megsegítésére, ott volt az etédi nemzetőr század is, Gagyi Elek parancsnoksága alatt, mint képzett katonai alakulat. Az etédiek első útja az agyagfalvi rétről Betfalvára vezetett, s innen indultak Erdőszentgyörgyre, majd Gyulakután, Besenyőn, Szentpálon át, Radnótra, ahol már hírét vették a kegyetlenkedéseknek. "Dalolnak a harc mezején" Amint egy erdő alatt mentek, erős sortűz fogadta őket, amelynek áldozatául esett 25 székely etédi nemzetőr és báró Apor György őrnagy, zászlóalj parancsnok. Akik élve maradtak, többségük önként jelentkezett honvédnek, s midőn 1849. február 16.-án Gál Sándor ezredes Székelyudvarhelyen elrendeli a harangok összegyűjtését és a sorozást, 54-en állnak be katonának és csak az idős emberek és a rokkantak maradnak a faluban. Az etédiek kivették részüket a harcokból, például Péterlakánál a Kelemen család 14 tagja harcolt, közülük négyen hősi halállal haltak meg. Ott volt Gagyi István a fiával, az öt Király-testvér, a Farkas család három tagja és mások, akik gyermekeiket, asz- szonyaikat, szüleiket hagyták otthon, mert a haza védelmére siettek. Az Etédről besorozott honvédek nem sokáig voltak együtt, mert szétosztották őket, legtöbben maradtak a II. székely és a 77. honvéd zászlóaljnál, és a 11. "veressapkásoknár. Azonban a II. és a 77. zászlóaljakból olyan sokan elestek, hogy később egyesítették őket és úgy mentek a dél-magyarországi csataterekre. Bem apó zászlója alatt is sokan szolgáltak, és bozonyára voltak közöttük olyanok is akik hozzájárultak ahhoz, hogy Bem tábornok megszeresse a székelyeket, akikről azt írta Petőfi: "Bokrétát tűznek kalapjaik mellé, s dalolnak a harc mezején". A szabadságharcból hazatérő Bereczki Zsigmond 1858-ban épített házának utcára néző homlokzatán, színes rajzban is megörökítette szereplését, egymással szembeállítva a két lovas vitézt, Bem József parancsnokot és saját magát, mint ezredkürtöst. A színes rajz napjainkban is jól látható, az örökösök féltő gondoskodásának köszönhetően. S hogy Etédnek teljes legyen a dicsősége, ott küzdött a férje oldalán Deák Sámuelné, Csiszér Katalin is, aki több ütközetben résztvett, többek közt Szeben ostrománál. 1903-ban még élt az öreg anyóka, mint letűnt idők élő emléke, ő mesélte el kalandjait Tarcsafalvi Pálfi Aladárnak, aki összeállította az etédi 1848-as nemzetőr század teljes névsorát, 160 harcossal. A katonákon kívül két nevezetes papja is volt a falunak: Karácsonyi Mózes, mint tüzértiszt volt résztvevője az 1848-as harcoknak, majd utána még 46 évig hirdette az igét Etéden. A másik nevezetes minorita
