Amerikai Magyar Újság, 1999 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1999-05-01 / 5. szám
12 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 1999. május HŐSÖK NAPJÁRA Május utolsó vasárnapja "Kivágatánk. A múltunk, mely nem egyszer vakító láng volt, most csak pisla fény. És árúcikk lett, ócska fém a kegyszer,- zsibárus tárgy - az utak szegletén. S míg hőseink, mint rossz cserépedények törettek össze, ócska szenvedélyek ütöttek raj tunk fertőző tanyát, addig az Úr, mert tévutakra léptünk, homályba vonta hűtlen balga népünk korokból fénylő, pompás aranyát". Fáy Ferenc Sokan elmondták már előttem, hogy minden ember addig él, amíg valaki gondol rá. Kivételt képeznek azok a lángelmék, akik műveikkel örökre beírták nevüket az emberi kultúra aranykönyvébe. Május utolsó vasárnapja — HŐSÖK NAPJA - és több, mint fél évszázada, idén is emlékezik az emigráció az elhunytakra. Ezt annál is fontosabbnak tartjuk, mert egészen bizonyos, hogy szülőhazánk hivatalosainak az emlékezése semmi más, mint kényszerű, üres retorika. Nemzeti ünnepeink eleitől fogva magukban hordják a szomorú befejezés tragikumát és tudtuk, hogy a nagy lelkesedéssel, reménykedéssel kezdett, nemzeti függetlenségünkért, vívott küzdelmeink, a legjobbak mártírhalálával végződtek, hogy aztán a győztes túlerő bosszúja a rabszolgaság jármát rakja ránk. Március 15-én már ott kisértett október 6, október 23 pedig november 4 kegyetlen vérbe- tiprását hordozta magában. Az első világháború nem volt a mi ügyünk, mégis mi hoztuk a legnagyobb véráldozatot és minket sújtott a legkegyetlenebb bosszú. Ezért Trianon után a halálos dermedtségből felocsúdó nemzet első dolga volt, hogy felállítsa a hősi emlékműveket, ahol csak lehetett és kőtáblákba véste hősi halottaink nevét. E márványba vésett, szent nevek előtt levett kalappal róttuk le tiszteletünket valahányszor elmentünk előttük. Azóta neveik bemohosodtak. Az életben maradt bajtársak, az özvegyek és még az utódok nagy része is elhunyt, vagy százezerszám hagyta el az országot 1945 és 1956 után. Kit érdekel hát ma egy begazosodott emlékmű? A nemzeti kegyelet és hála már nem jutott osztályrészül a második világháború hőseinek (legfeljebb néhány vidéki községben, vagy temetőben), mert szülőföldünk idegen érdekeket szolgáló, népünkre kényszerített helytartói csak szovjet hősöket ismertek (sőt a "demokráciában" is csak ezeket ismerik el), ezért azoknak az emlékét dicsőítik. Talán akad még néhány könnyektől megráncosodott arcú özvegy, halványan emlékező gyermek, aki nem felejtette el a hős családapát. Lehet az is, hogy néhány sírja szélén álló idős lelkész a májusvégi, virágba borult vasárnap imájába foglalja nevüket. Ez a szomorú valóság ma, mert ha a "demokráciának" nevezett új-kommunista rendszer álszent szemforgatással esetleg részt is vesz az emlékezéseken, azokat, akiknek van hozzá bátorságuk, hogy hallható és érthető szóval róják le kegyeletüket, a nyugati üzlet 1990-től uralmon lévő lakájai és utódjuk, a múlt évben hatalomra jutott "liberális" adminisztráció ugyancsak számon tartja őket, mivel még a hősi halottak nevének említésétől is retteg. Ez az oka, hogy az immár 9 esztendeje demokráciának nevezett népidemokrata törvényhozás néhány tagján kívül senki nem követelte egy impozáns nemzeti emlékmű felállítását a hazánk szabadságáért elhunytak nevének és tetteinek megörökítésére. Akikről eddig beszéltem, valamennyien katonák voltak és azzal a gondolattal indultak el utolsó útjukra, hogy ha kell, életüket is feláldozzák hazánk jövőjéért, tehát szent kötelességüket teljesítve, esküjüknek tesznek eleget halálukkal. Századunk modern fegyverei és a gigantikus anyagcsaták megjelenéséig a hátországban élők viszonylagos biztonságban voltak. Újabban azonban minden olyan terület hadszíntérré válik, ahová a légierő és a nagy hatósugarú fegyverek elérnek. így vált hazánk is hadszíntérré. Minden asszony, gyermek és öregember katona, ha pedig a sors megkövetelte, hős, vagy hősi halott. 1942-ben következett be ez a helyzet, amikor az angolszász szövetségesek elkezdték szülőhazánk lelkiismeretlen és kíméletet nem ismerő bombázását. Lakótelepek omlottak össze kártyavárként, ártatlanok ezreit maguk alá temetve. Közönséges, hidegvérű tömeggyilkosság volt ez, annak ellenére, hogy az ebben résztvevőket soha nem tekintette hazánk ellenségnek, amit ők is nagyon jól tudtak. Azt is, hogy a Magyar Királyi Honvédség soha nem támadta meg az amerikaiakat, angolokat vagy a franciákat és nem is volt szándékában felvenni velük a harcérintkezést. Mégis vannak olyanok, akik ismerve e hidegvérű hadviselést, mely ártatlan életek tízezreit pusztította el, azt állítják, hogy nem a "szövetségesek" támadták meg hazánkat, henem éppen ellenkezőleg, Magyarország provokálta ki ezt, mivel Bárdossy kormányának hadüzenete "casus bellidnek, háborús oknak minősült. Cselekedeteik tisztázására képmutatóan azt állították, hogy e két éven át tartó öldöklés az emberiség érdeke volt, vagyis a humanizmusra hivatkozva váltak örökre meggyűlölt ellenségeinkké. Micsoda átlátszó félrevezetés! Ezután nem is jöhet más, mint az általuk felfegyverzett és élelmezett barbár horda inváziója, a piszkos munka elvégzése, amit Uncle Joe vitézeire bíztak. Lányaink, asszonyaink meggyalázása és a magyar milliók egy életen át szorgalmas munkával szerzett értékeinek elzabrálása. (Ez a legjobb kifejezés.) Százezreket hurcoltak el, mert a buzgó tábornokok érdemeik növelésére sokkal több hadifoglyot jelentettek a "Nagy Sztálinnak" mint amennyi valójában a kezükbe került. Aztán tizenegy évvel később ugyanezt a brutális gaztettet ismételték meg szabadságharcunk eltip- rásával és fiatalok tízezreinek elhurcolásával. Hőseink sorába tartoznak a hazánkat birtokba vevő idegen ügynö
