Amerikai Magyar Újság, 1999 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1999-05-01 / 5. szám
1999. május AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 5 STIRLING GYÖRGY LEGYŐZHETI-E A NATO A SZERBEKET A LEVEGŐBŐL?... Magyarország déli (trianoni) határaitól néhány kilométerre háború dúl. A Csongrád-megyei tanyák lakói időnként hallják a repülőgépzúgást és a légvédelmi szirénák üvöltését, de néha a becsapódó rakéták robbanásai is megreszkettetik a levegőt. Amikor pár nappal ezelőtt bombatalálat érte az újvidéki Duna-hidat, a hatalmas detonáció felvillanó fényét állítólag még Szeged környékéről is észlelni lehetett és a láthatárt éjjel vörösre festették a felcsapódó lángok. A stratégiai fontosságú híd a levegőbe repült, roncsait, a vízberoskadt vasszerkezetet mindenki láthatta a televízión. Fájdalmas emlékeket idéz a kép : a második világháború végén, Budapest ostromakor erre a sorsra jutottak a magyar főváros hidjai is. Dehát tudomásul kell venni, hogy újra háború van és ha földi hadműveletekre kerülne sor, a híd hiánya súlyosan érintené a szerbeket. Mert — bár a NATO részéről kizárják a szárazföldi alakulatok bevetésének lehetőségét — bármikor bekövetkezhet a háború eszkalációja és elkerülhetetlenné válik a páncélosoktól támogatott gyalogság alkalmazása. Hogy a NATO tagadja ennek lehetőségét, az természetes, hiszen a sikeres hadviselés egyik titka a meglepetés. Nem kell katonailag képzett stratégának lenni ahhoz, hogy megállapíthassuk : kizárólag légi bombázásokkal és rakétákkal nem lehet háborút nyerni s igen kétséges, hogy Milosevicset Koszovó feladására, akár csak a Rambouillet-i egyezmény feltételeinek teljesítésére lehet kényszeríteni. A NATO légi bombázásainak eredményessége a háború harmadik hetében erősen megkérdőjelezhető. Az igaz ugyan, hogy az amerikai bombák és rakéták óriási anyagi károkat okoztak a jugoszláv hadseregnek és jelentősen csökkentették harcértékét (ami a bombázások egyik célja), ám tagadhatatlan, hogy ugyan- akkor elszántabbá tette a szerbek ellenállását, akik egységbe kovácsolódva támogatják Milosevics politikáját és hallani sem akarnak a számukra szent földet jelentő Koszovó feladásáról. A bombázások reakciójaként viszont Belgrád még keményebben lép fel az albán nemzetiségű polgáraival szemben és gyorsított tempóban, kíméletlenül folytatja az "etnikai tisztogatásnak" nevezett népirtást, amely túltesz még a hitleri és a sztálini módszereken is. A szerbek versenyt futnak az idővel, mert azt akarják, hogy ha egyszer mégis nemzetközi rendezésre kerülne sor Koszovóban, addigra ne maradjon egyetlen albán se a tartományban. Egyelőre tehát ezt eredményezték a bombázások, amit úgyis fel lehet fogni, hogy az eddigi NATO-taktika visszafelé sült el. Valóban így állna a dolog? A bombázások még több szenvedést hoztak az amúgy is sorsüldözött albánok számára? A szerbek természetesen tagadják, hogy népirtás folyna Koszovóban és az albánokat elüldöznék szülőföldjükről, de Belgrád tagadására rácáfolnak a tények, a nyugati lapokban és televíziókon látható képek, amelyek kis motyójukkal, karonülő gyermekekkel, magatehetetlen öregekkel menekülő albánok tízezreit mutatják, ahogy úttalan utakon, hegyeken és erdőkön át igyekeznek biztonságba jutni az elpusztításukra törő szerb alakulatok és szabadcsapatok elöl. A sors tragikus fintora, hogy tulajdonképpen ennek az exodusnak, az albánok elleni hajtóvadászatnak megakadályozására kezdte meg a NATO a jugoszláviai katonai célpontok bombázását és lám, ez a taktika bumeránggá változott. Politikailag is, mert Milosevics helyzete nemhogy megrendült volna, hanem inkább megszilárdult és népe szemében honmentő hőssé vált. A bombázások elrendelőinek szeme előtt humánus célok lebegtek, de a végrehajtás, a kivitelezés nem hozta meg a kívánt eredményt. S itt felmerül e kérdés : lehet-e egyáltalán a humánum nevében háborút viselni? Nem ellentmondás-e ez? Egy országok között támadt vitában utolsó argumentum a háború, a fegyveres intervenció. Ha két nép nem képes másképp feloldani a köztük lévő ellentétet és nem tudja eldönteni, hogy valamilyen kérdésben kinek van igaza, akkor kerül sor háborúra és a tárgyalások helyett a fegyverek veszik át a szót. A háború a diplomácia folytatása más eszközökkel -- ha jól emlékszem, Bismarcktól ered ez a mondás, ami szellemesen hangzik ugyan, de nem túl rokonszenves, mert míg a tárgyalóasztalok mellett aránylag ritkán folyik vér, a háborúk pusztítással és életek kioltásával járnak együtt. Épp ezért sokan vallják azt, hogy nincs igazságos háború. Ahol az erőfölény dönti el, kinek van igaza, sohasem hozhat olyan eredményt, amelyet mindkét fél igazságosnak fogadhat el. Ám ezzel az állásponttal is vitába lehet szállni, mert adódhatnak az életben olyan helyzetek, amikor más megoldás nincs, csak a háború Amikor az igazságnak erőszakkal kell érvényt szerezni, ami áldozatokkal jár ugyam, de súlyosabb áldozatoktól kímél meg sokakat. Igen, léteznek ilyen háborúk is, amikor éppen a humánum nevében elkerülhetetlen a fegyveres fellépés. Ebbe a kategóriába tartozik az a háború is, ami most folyik a Balkánon. Mert Jugoszlávia ellen szabályos háborút visel a NATO. És Európában 1945 óta ez az első "igazi" háború, ahol naponta százszámra hullanak a bombák, robbannak az ágyúlövedékek, süvítenek a rakéták és dőlnek össze a telibetalált épületek. Talán ennek a háborúnak a képe annyiban tér el a régebbiektől, hogy a cél nem az emberek elpusztítása, hanem csak hadianyaggyárak, katonai objektumok és épületek, rakéta-bázisok és radarállomások megsemmisítése. Ellentétben a második világháborúban elteijedt korlátlan légiháború gyakorlatával, amikor mindkét oldal bombázói válogatás nélkül szórták le a halált az ellenfél városaira, ahol a romok alatt százak és ezrek pusztultak el, ezúttal a NATO harcigépei pontos célzással maximálisan kímélik az emberéleteket. A mostani háború célja is ez : megmenteni olyan emberéleteket, amelyeket a jugoszláv kormányzat el akar pusztítani. Ez az első háború a világtörténelembe, amely azért indult, hogy megállítsa egy etnikai kisebbség megsemmisítését és végetvessen az etnikai tisztogatásnak nevezett népirtásnak. Az etnikumok elleni irtóhadjáratból már kapott ízelítőt a világ, amikor a szerbek Boszniában tizedelték meg a különböző nemzetiségeket, a kisebbségben lévő horvátokat és bosnyákokat. De az itt történtek messze elmaradtak azoktól a borzalmas módszerektől, amelyeket a szerbek Koszovóban, az albánokkal szemben alkalmaznak. Koszovóban tulajdonképpen egymással párhuzamosan két háború is zajlik : az egyik háborút a tizenkilenc országot magábafoglaló észak-atlanti szövetség harcigépei a belgrádi
