Amerikai Magyar Újság, 1998 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1998-02-01 / 2. szám
1998. február AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 5 STIRLING GYÖRGY KIALUDT-E ÖTVENHAT LÁNGJA? Ötvenhat eszméinek őrzője az emigráció Egyre jobban irritál - ami nem fedi teljesen a zavar fogalmát, ezért használom elveim ellenére is ezt az idegen szót hogy a magyar sajtóban úton-útfélen találkozom 1956 emlékét és hatását elemzó írásokkal, legtöbbször olyanok tollából, akiknek vagy semmi közük sem volt a forradalomhoz, vagy ha volt is, későbbi viselkedésükkel méltatlanná váltak akkori énjükhöz. És egyben a forradalom szelleméhez is. Ezek a cikkek leginkább azon keseregnek, hogy az elmúlt negyven év alatt miért fakult meg 56 fénye annyira, hogy ma már semmilyen hatással sincs az ifjúságra, eszméit belepte a feledés pora és az évfordulós megemlékezések nem dobogtatják meg a fiatal szíveket. Ki ezért a felelős? - ez a kicsengése ezeknek az írásoknak és az ember elgondolkozik azon, vajon a kérdés feltevői tényleg nem ismerik a választ, vagy csak tetetik magukat?... Mert feltételezhetó-e valakiről, aki 56 után több mint harminc esztendőt töltött a Kádár-rendszerben, hogy nem tudja, miért fakult meg 56 fénye az elmúlt évtizedek alatt és miért nem lehet ma, a rendszerváltás utáni szabad légkörben visszavarázsolni a forradalom csillogását, visszaadni hitelét és vonzerejét? Nem, ez nem képzelhető el, csak éppen senki sem akar beszélni róla, mert felelősnek érzi magát azért, hogy 1956 eszméi negyven év elmúltával már nem keltenek visszhangot az ifjú szívekben. A felelősségben osztozni kell az egész magyar társadalomnak, de elsősorban az értelmiségnek kell viselnie annak az ódiumát, hogy a kilencvenes években hiába próbálják életre galvanizálni 1956 szellemiségét. Legfőképp a kádári "konszolidáció" idején a puha diktatúrába beilleszkedő, a nyugodt emésztésért és a gyarapodásért kompromisszumot kötött értelmiség felelős azért, hogy Ötvenhat eszméi mára fényévnyi távolságra kerültek a magyar társadalomtól és ha valaki megpróbálja felidézni azoknak a napoknak az emlékét, süket fülekre és üres szívekre talál. Az elmúlt négy évtized megtette hatását és elfeledtette a magyar néppel újabbkori történelme legragyogóbb fejezetét, mintha sosem lett volna. S akik az ötvenhatos csoda hajdani részesei közül hipokrata módon most ezen siránkoznak, nem gondolnak vagy nem akarnak gondolni arra, hogy ez elsősorban az ő bűnük. Mert ha meg is szólal néha negyven éven át elaltatott lelkiismeretük, annyi bátorságuk már nincsen, hogy vállalják: igen, az ő cinkos hallgatásuk, az ő gerinctelen megalkuvásuk eredményezte azt, hogy a mostani nemzedékek értetlenül állnak Ötvenhat emléke előtt és semmi közösséget nem éreznek az akkori eseményekkel. Nem lenne-e tanulságos, ha ezek a búsongó gyászmagyarok párhuzamot vonnának a két forradalom, 1848 és 1956 között? Amikor az én korosztályom még az iskolapadban ült, már közel száz év választott el bennünket a negyvennyolcas hősi korszaktól és mégis úgy lelkesedtünk a Nemzeti Dalért, mégis oly gyorsan vert a szívünk és dagadt a büszkeségtől a mellünk, amikor a pesti nép megmozdulásáról, a forradalom követeléseiről, a tavaszi hadjáratról, a veressipkás honvédek hőstetteiről és Budavár visszafoglalásáról hallottunk-olvastunk, mintha mindez tegnap történt volna. Ha egy mai fiatalt megkérdeznénk, hallott-e már Tamási Lajos "Piros a vér a pesti utcán" című verséről, mit tud a Bem-téri tüntetésről, képes lenne-e visszaidézni a 16 pontot, érez-e valamit, ha a pesti srác hősiességéről és az egész világ csodálatát kivívó fegyvertényről, a szovjet ármádia megfutamításáról olvas valahol, alighanem csodálkozó tekintet és vállvonogatás lenne a válasz. Hogyan történhetett mindez, hogyan juthattunk idáig, hogyan foszlott szét az ötvenhatos forradalom varázsa négy rövid évtized alatt? Egyszerű a magyarázat. Az 1848-as forradalom leverése után voltak a nemzetnek írói, költői, lélekben töretlen és meg nem alkuvó értelmiségi férfiai, akinek szívében nem aludt ki a láng s akik tudatosan ápolták a forradalom és a szabadságharc emlékét, a nemzet magáratalálásának eszméit. A magyar nép legjobbjai Világos után nem a megalkuvás és a beilleszkedés útját keresték, hanem a passzív rezisztencia lehetőségeivel élve elzárkóztak a Bach-huszárokkal való minden együttműködéstől. 1956 vérbefojtása után egészen más volt a helyzet. Néhány hónapig ugyan tartott még az ellenállás, a hamu alatt még parázslón a forradalom tüze, de aztán kifáradt az ellenállás, hamvába holt a tűz és kényelmesebbnek bizonyult a kompromisszumkeresés. Nem akadt senki, aki példát mutatott volna: az írók árulták el elsőnek a forradalmat és "56 novemberi kiállásukat meghazudtolva nagy többségük már egy rövid év múlva gyalázatos hűségnyilatkozatot tett az áruló Kádár mellett. Ez a szégyenbélyeg örökre rajta ég a magyar írótársadalmon. De szégyenbélyeget viselnek azok az értelmiségiek is, akik "56 október-novemberében ott meneteltek a forradalmi tömegek élén, ezért később meg is hurcolták őket és hosszabb-rövidebb börtönt is el kellett szenvedniük. Túlélték, mint ahogy túlélték a börtönt azok is, akik már a Rákosi-korszak alatt szembementek a terrorral és ültek le ezért súlyos éveket, sokkal nehezebb körülmények között, mint az Ötvenhat utáni megtorlás elitéltjei, Göncz Árpád és társai, akik a rácsok mögött olvashattak, írhattak, tanulhattak, szellemi tevékenységet végezhettek és nem csak a fehér falakat bámulhatták, mint azok, akiket már a Rákosi- korszakban tettek rács mögé, mert nem voltak kaphatók békés koegzisztenciára a rendszerrel. Az "56 után elítéltek néhány hónapot vagy egy-két évet letöltve szabadulásuk után (a "63-as általános amnesztiával még az életfogytosok előtt is megnyíltak a börtönkapuk) hamarosan megkapták a lehetőséget a