Amerikai Magyar Újság, 1998 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1998-12-01 / 12. szám
10 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 1998. december FEKETE ISTVÁN BETLEHEM A konyhában ültünk a földön és a tűzhely meleg fénye kiugrott néha, meg-meg simogatván arcunkat. Hallgattunk, de magunkban megvallottuk, hogy a mű tökéletes és nem is vettük le a szemünk róla. Tornya volt, ajtaja volt, ablakai voltak, ahol be lehetett tekinteni (egy krajcárért!) és ha bent meggyújtottuk a kis gyertyát, kivilágosodott az egész épület valami boldog, meleg világossággal, mint a szívünk abban az időben. Egyszóval: Betlehem volt. A Szent-család kicsit oldalt állt előtérben a jászollal és a jászolban Jézuskával, aki mosolygott és kövér kis kezét ökölbe szorította, ámbár, mi akkor még nem gondoltunk arra, hogyha ez a kéz egyszer kinyílik, mekkora ragyogás árad belőle a világra. Ennél sokkal nagyobb gondjaink voltak. Elsősorban az, hogy Jézuska mezítelen maradjon- e, vagy takarjuk be?-Megfázik! — mondta Benze Gábris, aki érzé- kenylelkü fiú volt.-Buta vagy - szólt Andók Pista - aki Isten, az nem fázik.-A Biblia azt mondja - szólalt meg végül Puska Péter, aki papnak készült -, hogy "édesanyja pólyába takarta és jászolba fektette..." Ez döntött. A pólya természetesen nem lehetett akármilyen anyagból, ezért selyemből lett, a selyem pedig anyám télikabátja béléséből lett. Másodsorban ott volt még a szamárkérdés. Két szamarunk is volt ugyanis. Puska Péterre néztünk, aki csizmája orrát vakar- gatta piszkos kis körmével és lesütvén szemét erősen gondolkodott, de aztán kivilágosodott, értelmes fanyar arca:-Az nincs a Bibliában, hogy hány szamár volt. Több pásztor volt, hát szamár sem egy volt... Subák, láncos botok, bajuszok és szakállak, kucsmák és a tornyos angyalsüveg már készen voltak, így semmi akadálya nem volt annak a lelkes izgalomnak, amely másnap a faluvégén abban a felkiálltásban érte el tetőfokát hogy:-Szabad-e betlehemet köszönteni? És hullottak a krajcárok... Péter perselyébe, amely mind súlyosabban zörgött - mi tagadás - ébren tartva, sőt fokozva elhivatottságunk érzését. Berta Jancsi ugyan apja szőrtarisznyáját is nyakába akasztotta, hogyha valahol - netán - ennivalót is adnának, de inkább Pétert toltuk előre, zörgő perselyével figyelmeztetve a háziakat, hogy készpénzadományra rendezkedtünk be. Na, a büntetés aztán nem is maradt el. A betlehemi csillag ragyogása mellett nem vettük észre a pénz ördögének sátánpofáját és szenteste - Berta Jnacsi pokoli indítványára - elindultunk a szomszéd faluba, most már kizárólag azza a céllal, hogy a persely tartalmát a végsőkig fokozzuk. Csendes, borús, mégis kemény alkonyat volt. A hó nem olvadt, varjak nyugatlanul repkedtek a jegenyék felett és a völgyek hajlásaiban fenyegetően kék volt a köd. Azután Király bácsival találkoztunk, a kanász-számadóval.-Hová mentek gyerekek?-Csak ide, a szomszédba... Az öreg felnézett az égre.-Hát én nem mondok semmit, de iparkodjatok, mert ujjan idő gyün, hogy megemlegetitek...-Sietünk, Király bácsi. Igazán siettünk volna, de úgy megbámulták takaros betlehemünket, úgy tartóztattak bennünket, etettek, itattak (ne mondják a szomszéd faluban, hogy nem látták szívesen gyerekeiket) és főleg úgy tömték a perselyt, hogy se láttunk se hallottunk. Pedig közben feltámadt a szél, lenyomta a felhőket és szitálni kezdte a havat a fekete éjszakában. Ezt azonban a házak között alig lehetett érezni, de amikor kiértünk a szabad mezőkre, belénk mart és engem, aki a betlehemet vittem, majd belelökött a patakba.-Egyenest! - vezényelt Jancsi, aki nagy lókötő volt, de a szíve helyén - ha a nyárfás útat elértük, nincs semmi baj.-Nem kellene visszafordulni? Nem! - üvöltött Jancsi - engem agyonvernek, ha nem leszek ott az éjféli misén. Az idő és a tér elveszett. A nagysubákat majd a földrenyomta a szél, a hó vágott, mint a jeges vessző és reszketve izzadtunk, ijedt kis erőnk utolsó megfeszítésével. Vánszorogtunk. A kis betlehem oldalát már feltépte a szél és kísértetiesen csapkodta a papirt, miközben a toronyban a kis bádogcsengő néha megkondult, mint a lélekharang. Nem tudtuk, hol vagyunk és szívünk körül halálos hidegen bujkált a félelem...- Megfagyunk - mondta valaki, mire Bence Gábris leroskadt a hóra és sírni kezdett, de sírását elkapkodta a sikoltó szél. És csak álltunk. Összebújtunk Gábris körül, a betlehem lecsúszott kezemből a hóra és nem hittünk már semmiben, csak az elmúlás borzalmában.-Imádkozzunk! - mondta ekkor Péter és ennek a szónak a mélységében egyszerre végtelen csend lett és ebben a csendben alig hallhatóan, mégis világosan megérintett bennünket meleg szárnyával a távoli harangszó.-Harangoznak - ordította Jancsi - most már tudom az utat.-Imádkozzunk - mondta Péter, és imádkoztunk. És éjféli misén otthon voltunk. És azóta is, ha nagy baj van és kiesik kezemből a Betlehem, azt az imát mondom és azt a harangszót hallom még ma is. * Kérjük, ne felejtse el előfizetését megújítani!
