Amerikai Magyar Újság, 1998 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1998-06-01 / 6. szám
1998. június AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 5 STIRLING GYÖRGY TÖRTÉNELMI ELÉGTÉTEL? (Az Egyesült Államok szövetségében) Május l-én az amerikai szenátus nem várt fölénynyel megszavazta a három volt szovjet-vazallus középeurópai állam Csehország, Lengyelország és Magyarország felvételét a NATO-ba. A szavazatok aránya 80 - 19 volt, ami messze meghaladta a csatlakozások jóváhagyásához szükséges kétharmados többséget. Noha az ügy tárgyalását egyszer elhalasztották s közben felerősödtek azok a hangok is, amelyek ellenezték az északatlanti katonai szövetség bővítését, a döntő szavazás a Fehér Ház, a Pentagon és azok győzelmét hozta, akik kezdettől fogva a keleti bővítést erőszakolták. Vajon miért?... Milyen érdekek fűződtek ahhoz, hogy az Atlanti-óceántól sokezer kilóméterre keletre fekvő három országot beintegrálják egy olyan katonai szervezetbe, amely még a kétpólusú világ, a hidegháború és az amerikai — szovjet szembenállás idején jött létre? Ha már a kétpólusú világról és a szembenállásról beszélünk, ez utóbbihoz kapcsolódva hadd vegyük szemügyre a NATO-bővítés ellenzőinek érveit. (Mindez persze ma már csak elméleti fejtegetés, mert "Roma locuta, causa finita" és további vitának helye nincs: az Egyesült Államok szenátusának határozata után nyilván egyetlen NATO- tagország sem vesz magának bátorságot, hogy vétót emeljen az új tagok felvétele ellen.) A bővítés ellenzőinek első argumentuma az volt ~ és ezt legélesebben a nagytekintélyű Moynihan szenátor fogalmazta meg --, hogy a világon ma senki sem fenyegeti a másikat és amikor Amerika az egyetlen szuperhatalom a Földön, senkinek sem kell támadástól tartania. Amiről viszont senki sem beszél, de amire mindenki gondol: Oroszország, de az pillanatnyilag nem jelent veszélyt egyetlen országra sem. Viszont a NATO keleti terjeszkedése olyan kihívás, amely végzetesen elronthatja a kelet - nyugati kapcsolatokat, provokálja Moszkvát és tápot ad a nyugatellenes orosz nacionalizmusnak. Nyugaton és főképp az Egyuesült Államokban a bővítés ellenzői a procedúra anyagi kihatásaival riogatták a közvéleményt és kimutatták, hogy milyen megterhelést ró majd minden egyes adófizetőre az új tagok integrálása. Nincs értelme számokat idézni, mert senki sem tudhat pontos összegeket — és mindkét oldal szépíti a maga kalkulációját —, de az biztos, hogy dollármilliárdokba fog kerülni a bővítés. A költségek egy jelentős részét az Egyesült Államok vállalta, mig a nagyobbik felét az új tagországoknak kell állni. Mindhárom ország költségvetése számára óriási megterhelést fog jelenteni hadseregeik fölfejlesztése a NATO-szintre, de ezzel komolyan látszólag senki sem foglalkozik. Lesz, ahogy lesz alapon kezelik a kérdést és valahogyan valóban megoldódik majd a kérdés. Ha másképp nem, akkor úgy, hogy újabb kölcsönöket vesznek föl és azokból finanszírozzák hadseregeik korszerűsítését. Mindig akad bank, amelyik hajlandó hitelt nyújtani... Kamatra, persze... A bővítés ellen többen azt is felhozták, hogy az északatlanti katonai szövetség nem erősödni, hanem gyengülni fog az új tagok felvétele után, mert azok nagyobb terhet jelentenek, mint hasznot: a NATO katonailag nem lesz erősebb, a terület viszont, aminek védelméről gondoskodni kellett, lényegesen megnagyobbodik. Mégis milyen érdeke fűződik a Nyugatnak és elsősorban az Egyesült Államoknak ahhoz, hogy egész Közép- és Kelet-Európát bekapcsolja az általa vezetett katonai szövetségi rendszerbe? Mert világos volt, hogy a felvételért csak formailag kellett folyamodniok az új tagoknak: a NATO valósággal lasszóval fogta a jelentkezőket és sarkig tárta a kapuit, csak, hogy bebocsáthasson újabb tagokat. Nos, a Szovjetunió összeomlása után a brüsszeli főhadiszállás tábornokainak a munkanélküliség rémével kell szembenézniük: új feladatokat kellett kreálniuk maguknak és ezt abban találták meg, hogy egész Európára kiterjedően céljukul tűzték ki a NATO bővítését. Mert ez lehetőséget biztosít az egész földrész totális ellenőrzésére, arra, hogy a katonai vezetés egy kézben egyesüljön. Olyasféleképpen, mint amikor fél évszáaddal előbb a Harmadik Birodalom szövetségi rendszerébe tartoztak az európai kis országok, majd pár évvel később a Szovjetunió kényszerű szövetségeseiként kell szolgálniok a Varsói Paktum érdekeit. És a magyar hazafiak mind a kettő ellen küzdöttek... Tudom, mint minden hasonlat, ez a két hasonlat is sántít, de régi igazság az, hogy a kis országok ritkán látják hasznát a nagy országokkal való szövetségeknek. Magyarország mindkét esetben a földrajzi helyzetéből adódó történelmi kényszer miatt került a számára idegen és függetlenségét veszélyeztető szövetségi rendszerbe. Most szó sem volt kényszerről, hiszen a magyar kormány önként és dalolva vállalta ~ úgymond ~ az ország biztonságát garantáló, habár szuverénítását némiképp korlátozó szövetségi tagságot. Aminek elnyerése büszkeséggel töltötte el az ország vezetőit. Kiket? Horn Gyulát, Kovács Lászlót, Gál Zoltánt, Keleti Györgyöt és a többieket, akik abból a rendszerből mentették át magukat a mába, amelyik rendszer a Varsói Paktum egyik hadoszlopaként a Szovjetunió Kommunista Pártjának uralma fölött Őrködött és kiszolgálta annak céljait. A fentebb felsorolt hajdani elvtársak akkor arra voltak büszkék, hogy a nagy Szovjetunió-vezette szövetségi rendszerhez tartoznak és kezüket, lábukat törték, hogy teljesítsék Moszkva utasításait. Ugyanezek most Washington felé hajbókolnak és nem győzik hangsúlyozni, milyen nagy megtiszteltetésnek érzik, hogy az Egyesült Államok szövetségesként fogadja el őket. Amit valóban megtiszteltetésnek vehetnek, ha arra gondolunk, hogy 15 - 20 évvel ezelőtt még csak gyalázkodást tudtak szórni Amerikára. Ezek az urak most "történelmi elégtételt" emlegetnek. Vajon ezt hogy értik? Talán azért kapott elégtételt a magyar nép a NATO-tagsággal, mert 56-ban Nyugat és Amerika cserbenhagyta? Vagy azért, mert még előbb a második világháború után a Szovjetunió érdekszférájába
