Amerikai Magyar Újság, 1998 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1998-06-01 / 6. szám
1998. június AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 3 RÉVFFY LÁSZLÓ Hosszú évek óta írjuk a megemlékezéseket az átkos Trianoni szerződésről, de tényként állapítható meg, hogy a jogos kitörésektől eltekintve a mai napig nem változott semmi. Sőt 1946-ban, a második világháború befejezése után, a párizsi békeszerződések folyamán újabb magyarlakta terület került a csehszlovákok birtokába. Az 1930-as években folytatott revíziós törekvések eredménye volt, hogy a történelmi Magyarország elszakított területeinek egyrésze ugyan visszakerült a müncheni megállapodás keretében és bár az akkori döntést a későbbi győztes hatalmak is elismerték, a vesztes háború után ismét visszaállították az 1920-as trianoni határokat. Mit lehet a megismétlődő igazságtalanságok után várni? Ha őszinték akarunk lenni önmagunkhoz, a válasz csak egyetlen szóból áll: - semmit... Hiszen az 1989-es események után sem mozdult meg az akkor hatalomra került kormány, hogy legalább nemzetközileg indítottak volna egy akciót, melynek keretében kérték volna egy független bizottság felállítását a trianoni szerződések felülvizsgálatára. Az akkori állapotok nagyszerűen megfeleltek volna kérésünk alátámasztására, mert a Szovjetunió összeomlása után lavinaszerűen bomlott szét az erőszak uralma a Balkánon és Közép-Európában. Talán nem szükséges ismertetni, hogy 1990 óta hány új állam vívta ki szabadságát részben békés utón, részben véres háborús szenvedések árán. Csak mi maradtunk árván a nagy változások idejében, szinte meghunyászkodva és kinyilatkoztatva felelős államférfiak által; - "Trianon kérdése nem aktuális" - "A jó szomszédi viszony fontosabb" - "Nincs és nem is lesz területi követelésünk" — ahogy azt a szolgai módon megkötött alap- szerződésekben is vállalta az Antall-kormány, majd az utánuk következő pufajkás Horn-kormány. Sőt amikor a Trianoni szerződés 70. évfordulójára került sor és ennek megemlékezése is megtörtént a magyar Parlamentben, a harcias és kétszínű Fidesz, melynek vezetője a Nagy Imre temetésen még a kommunisták betonba döngölését harsogta, most az ő intésére felálltak a fiatal demokraták és "jó hazafihoz" méltóan viselkedve, tiltakozva a megemlékezés és a néma felállás ellen — kivonultak az ülésteremből. Hát, ha ilyen alakokból választ magának vezetőt, képviselőt a magyar állampolgár és ezektől fogja elvárni, hogy szebb, szabadabb és boldogabb lesz a holnapi magyar élet a sokat szenvedett hazában, mit válaszolhatok őszintén? Jobb, ha elhallgatom... Pedig lennének esetleg barátaink a nagyvilágban, akik mellénk állnának, hogy rákényszerítsék a nagyhatalmak vezetőit: - tessék leülni és megoldani a 20. század tragédiájának a legnagyobb és igazságtalanul elítélt, megcsonkított vesztesének, Magyarországnak ügyét. Viszont ezeknek a barátoknak felkutatásához és meggyőzéséhez olyan magyar politikusokra van szükség, melyekből ma egy sincs jelen a magyar Parlament sok vihart látott házában. Csak szomorúan tudunk visszaemlékezni egy gróf Apponyi Albertre, vagy gróf Teleki Pálra, akik szívük minden melegével és szónoki képességük nemzetközi színvonalával harcoltak a magyar igazságért és védték véreinket, akiket az igazságtalan trianoni béke ellenségeink kénye- kedve szerint kiszolgáltatott és még ma is szenvedik a megaláztatást, a kisemmizettek életét és keserű sorsát. Hol található ma egy ilyen magyar politikus? Sehol. Mi magyarok, joggal írjuk és mondjuk egymásnak, hogy egykor megvédtük a "művelt" Nyugatot a keleti veszedelemtől és attól, hogy már a 16. században nem üthette fel a fejét Európa-szerte a keresztény-ellenes uralom, de kit érdekel ez ma már? A mi történelmünk lapjain megmaradhat a tatárjárás borzalmas emléke, amely majdnem megsemmisítette az országot még 1242-ben, majd jött az 1526. évi Mohácsi vész és vele 150 éves török uralom, melynek következtében fogyott a magyar és közben gazdagodott a megvédett Nyugat. Mi a tatárok és törökök által kipusztított területekre testvéri módon beengedtük a környező országok vándorait, akik itt otthont, megélhetést és hazát találtak. Majd ahogy szaporodtak és a békés magyarok mellett mindent megtehettek, jöttek a rendbontók, akik már sajátjuknak kezdték követelni azt a földet, ahová rongyos és éhes vándorként érkeztek és bebocsátást kaptak, mi a veszélyt nem akartuk felismerni. Ugyanakkor történelmi tény volt, hogy maga a vendéglátó magyar is a Habsburg uralom elnyomásában élte nyomorúságos életét. Csupán a megalkuvók és Bécs talpnyalói voltak a kivételezettek. Ezeknek meg igazán nem számított az, hogy a történelmi Magyarország határait, területét milyen veszedelem fenyegeti. így érkezett el az 1848-as szabadságharc, melynek éppen most volt a 150. éves letompított otthoni megemlékezése, amikor megint a keletről jövő túlerővel szemben szenvedett veres- séget a magyar. így aztán nem csodálható, ha a 20. század kezdetén már több oldalról akartak beleharapni a nemzet testébe az egykori bevándorlók. Hiszen csak példaként érdemes megemlíteni egy akkori "művelt" angol véleményét hazánkról, aki szintén részese volt, mint döntőbíró a Trianoni békediktátumok meghozásában. íme pár mondat beszédéből: - "...Ezt a turáni törzset (a magyarokat) éles ellenszenvvel néztem és nézem ma is. Akárcsak közeli rokonai a törökök, nagyon sokat raboltak és semmit sem alkottak. Budapest egy hamis város, amelyben nincs semmi őseredeti valóság. A magyarok századokon át elnyomták alárendelt nemzetiségeiket. A felszabadulás és a megtorlás órája ütött..." Sőt akadt olyan is, aki szerette volna a magyar népet áttelepíteni Ázsiába, ahogy mondta; — "menjenek visz-sza, ahonnan jöttek..." Ilyen történelmi ismeretekkel rendelkeztek azok, akik akkor a 20. század elején a nyugati civilizációhoz tartozóknak vallották magukat, de ugyanakkor pl. mint Anglia, a félvilágot rabszolga uralmuk alatt tartották és ölték,
