Amerikai Magyar Újság, 1998 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1998-05-01 / 5. szám
18 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 1998. május HŐSÖK NAPJA "Májusban emlékezünk mindazokra, akik életüket adták a Hazáért: a Hősök Napja alkalom arra, hogy felidézzük a magyar történelem döntő sorsfordulóit, amikor az ország védelme megkívánta polgáraitól a nyílt kiállást, életük kockáztatását. Ha csak az utolsó évszázad eseményeire tekintünk vissza, az 1948-as szabadságharctól az első, majd a második világháborún át az ötvenhatos forradalomig többször is adódtak olyan helyzetek, amikor tíz és százezrek áldozták életüket hazájukért. A Hősök Napján gondoljunk rájuk és hajtsuk meg emlékük előtt a tisztelet és a gyász fekete zászlaját. Dicsőség neveiknekr * v. DOMOKOS SÁNDOR CSENDŐR PORTRÉ Minden Hősök Napja emléket idéz bennem. Sok bátor tettet és hősies helytállást láttam a magyarországi harcok, Buda ostroma és az ötvenhatos események során. Pár rendkívüli alak emelkedik ki a távlatok ködéből. Látom amint Battonyánál egy emberem páncélököllel az út árkából kilövi a szovjet tankot. Látom a teherautó sofőrt Arad alatt, aki lőszert szállít és bár aknaszilánktól vérzik, nem megy a kötözőhelyre, mert mondja: "Elöl kell a lőszerP. Magam vezettem a járőrt Tószeg alatt, hogy visszahozzuk annak a csendőrőrmesternek a tetemét, aki kara- bélytűzzel fedezte a bajtársai visszavonulását. Láttam Budán a Sziklakórház halálfáradt orvosát, aki még enni sem ért rá, csak operált. Ötvenhatban személyesen beszéltem a Corvin-köz srácaival. Mégis, amikor a hősökre emlékezem, valami másfajta hősiesség is eszembe jut. Az a hősiesség, ami talán nem olyan látványos mint a harctéri bátorság, de semmiesetre sem kisebb értékű annál. Arra a lelki bátorságra célzok, amit sokkal nehezebb észrevenni, mint a csaták tűzében végrehajtott tetteket. Mikor erre gondolok, egy idős csendőr arca jelenik meg előttem. A Csendőrségnél a háború utolsó évében a legkiválóbb tiszthelyetteseknek megadták a zászlóshelyettesi rangot. Ezzel felemelték őket a tisztikarba. A georgievszki fogolytáborban három ilyen kiemelt tiszthelyettes volt velünk. Ezek közül csak Horváth István zászlóshelyettes hagyott kitörölhetetlen nyomot az emlékezetemben. A fogolytáborban kis életközösségek alakultak ki. Olyanok ezek, mint a család. A fiatalabbak kijárnak munkára. Ők a beszerzők. Az idősebbek a táborban maradnak felvételezni, mosni, takarítani a barakot. Ennek fejében a fiatalok leadják a napi szerzeményt, amit aztán az idősebbek megfőztek. De minden közös. Ilyen közösség volt a mienk, amelynek ketten főhadnagyok és Horváth zászlóshelyettes voltunk tagjai. Bár mi ketten, a két fiatal rangidősek voltunk, nem volt vitás, hogy Pista bácsi volt a tekintély. Bölcs nyugalommal viselte a fogságot. Minden holminkat makulátlan rendben tartotta és nem engedte - hogy fogoly nyelven mondjam -, "legatyásodjunk". Nem engedte, hogy a mosdást, borotválkozást és hajnyírást elmulasszuk. Ha az ingünk elszakadt, megfoltozta. Mi meg szorgalmasan hordtuk a szovhoz bunkerből a répát, paradicsomot, főleg, ha lehetett krumplit, amit ő ügyesen készített el. Dohányért cserélt sót, hagymát, hogy az ételnek jó íze legyen. Esténként csendőr pályájának érdekes nyomozásairól mesélt. Mindaddig nem volt semmi baj, amig az államiból loptuk a krumplit. De egy nap elvittek bennünket hídépítésre és ezzel a beszerzési forrásunk elapadt. Na de, ha nem volt szovhoz, vagyis állami gazdaság, volt helyette kolhoz, vagyis szövetkezet. A tagok házánál pedig ott volt a háztáji kert, krumplival, káposztával, sütőtökkel. Hát mi ezekkel kárpótóltuk magunkat. Aztán este elmeséltük Pista bácsinak, hogy még a szemét is kiloptuk a kolhoz parasztnak. Az öreg nem szólt semmit. Elkészítette a krumplit úgy, mint máskor, de mikor evésre került a sor, csak ennyit mondott.-Ti csak egyetek, én nem eszem ebből. Leesett az állunk. Egy fogoly nem eszik a törtkrumpliból? Nem értettük.-Mi baj van Pista bácsi? -kérdeztem. Ránk nézett és komolyan mondta:-Nem értitek ti ezt. Paraszt családban nőttem föl. Nyolcán voltunk. Nagyon szegények voltunk, de volt egy kicsi kertünk. Az első világháborúban megrokkant apám azt ásta föl és ott termelte a krumplit, babot meg a répát. Az a kis kert volt a mindenünk. Aztán egy éjjel valakik kiásták az összes krumplit. Elvitték. Akkor láttam apámat sírni Hát azért amikor csendőr lettem, megfogadtam, hogy ilyen ne történhessen abban a faluban, ahol én szolgálok. Most ti azt mondjátok, jól kibabráltatok egy kolhoz paraszttal És megnéztétek-e hány gyereke van? Megkérdeztétek, hogy lesz-e holnap mit egyenek? Én arra esküdtem, mint csendőr, hogy tisztelem a másét. Egyetek csak, ti még nem voltatok csendőrök, de nekem nem megy le a falat a torkomon." Mint két megszégyenített suhanc, úgy néztünk egymásra mi főhadnagyok. Attól kezdve csak az állami javakra tettük rá a kezünket. Ma erre azt mondanák: "Vénségére elment az esze." A fogolynak csak egy törvénye van, életben maradni. Igen, ez az egyszerű emberi kibúvó. De vannak kivételes emberek, akik az emberi ösztönök fölé tudnak emelkedni. Ilyen valaki volt Horváth István csendőr. Ő is hős, mert hősies hűséggel, híven, becsülettel és vitézül teljesítette szolgálatát. Hősök Napján illik rá is emlékezni. * • KÉRJÜK, HÍVJA FEL BARÁTAI FIGYELMET LAPUNKRA
