Amerikai Magyar Újság, 1998 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1998-01-01 / 1. szám
1998. január AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 11 STIRLING GYÖRGY MEGSZAVAZTATTÁK A NÉPET... Ahogy mondani szokták: az utóbbi időben még a vízcsapból is NATO folyt. A Horn-kormány hároméves működése alatt még nem volt arra példa, hogy egy kérdést ennyire "nyomtak" volna és ekkora propagandát fejtettek volna ki egy olyan ügy érdekében, ami erősen vitatható módon szolgálja a magyar nép érdekeit és a következő években számos olyan probléma elé állítja az országot, amellyel megküzdeni rendkívül nehéz lesz. Itt elsősorban a NATŐ-tagság költségkihatásaira gondolok, amelyek egy olyan szegény országban mint Magyarország, felboríthatják a pénzügyi egyensúlyt és a lakosság életszínvonalának rovására mehetnek. (Azok, akik azzal érvelnek, hogy a semlegesség többe kerülne az országnak, megfeledkeznek arról, hogy egy tömbökön kívüli, el nem kötelezett ország saját maga dönti el, mennyit szán fegyverkezésre, határai védelmére. Egy szövetségi rendszerhez való tartozás esetén pedig az erősebb partnerek diktálnak.) Erre jelen esetben az a válasz, hogy amelyik új jelentkező nem bírja a költségeket, annak számára a nyugati szövetségesek készségesen hiteleznek. Azaz újabb kölcsönöket nyújtanak annak az országnak, amelyik már eddig is nyakig el van adósodva és újabb adósságterheket már nem bír el. Hiszen az ország még ma is maga előtt görgeti azt az adósságtömeget, amelyet még Kádár idejében kezdtek felhalmozni a "szocialista bankárok", hogy aztán tovább hizlalták azt az Antall-kormány pénzügyi géniuszai s aminek mindmáig még a kamatai kerülnek törlesztésre. Hornék most a régi adósságok mellé újakat lesznek kénytelenek felvenni, ha meg akarnak felelni a NATO-elvárásoknak. Brüsszelben pedig dollármilliárdokban gondolkoznak: a bővítés költségei 30 milliárd (billió) dollár fölött lesznek, aminek csak kis részét vállalja az Egyesült államok. No de most már mindegy: lezajlott a népszavazás és a magyar nép döntött. A demokrácia játékszabályai pedig azt diktálják, hogy tiszteletben kell tartani és el kell fogadni a többség akaratát. (Amiről ugyan már sokan megállapították, hogy a többség nem mindig azt akarja, ami a legjobb, leghelyesebb, de hát ezzel most nem foglalkozunk.) Tény az, hogy a november 16-át követő napon, hétfőn megjelenő magyarországi lapok elsöprő többségről, a magyar nép egyhangú döntéséről szóló szalagcímekkel jelentek meg. Mindez nem egészen fedi a valóságot. Mert kezdjük azon, hogy a mintegy nyolcmilliónyi szavazásra jogosult magyar állampolgár több mint fele el sem ment szavazni (a szavazók aránya csak kevéssel haladta meg a 49 százalékot), ami azt jelenti, hogy távolmaradásával ennyi magyar állampolgár nyilvánított érdektelenséget egy, az ország számára valóban sorsdöntő ügyben. A valószínűség szerint az otthonmaradottak nagy többsége nemcsak hogy negatív álláspontot foglalt el a NATÓ csatlakozással szemben, de nem látta értelmét a voksolásnak, mert jól tudta, hogy a közel kétmilliárd forintot felemésztő népszavazás csak informatív jellegű és Magyarország az eredménytől függetlenül előbb vagy utóbb NATO-tag lesz. Tehát kár a fáradságért, mert a "nem" szavazatok jelentősége a nullával egyenlő. Aki viszont pozitívan "állt a kérdéshez", az vett annyi fáradtságot, hogy élt állampolgári jogával, mert késztetést érzett arra, hogy segítsen sikerre vinni az általa jónak vélt ügyet. Ezekkel szemben állnak az urnákhoz nem járult szavazásra jogosult állampolgárok (négymilliónyian), azokkal együtt, akik nemmel szavaztak (félmillió fő). Akárhogy is nézzük, ők jelentik az ország felnőtt lakosságának többségét, tehát a NATÓ melletti elsöprő többségről vagy egyhangú döntésről túlzás beszélni. Még akkor is, ha tudjuk, hogy a szavazáson való részvételi arány általában Nyugaton sem magasabb. (A szavazás után négy nappal kihirdetett végleges eredmény szerint a 8.590.039 szavazásra jogosult mgyar állampolgár közül az urnákhoz járult 3.968.114 fő: az igen szavazatok száma 3.344.131, a nem szavazatok száma 574.983 volt.) Az egészben az a legszomorúbb, hogy Horn Gyula mindezt személyes sikerként könyvelte el és a NATO- felvételt mint kormánya eredményét állítja be, mintha ők vezették volna vissza Magyarországot Európába. És a nyugati politikusok valóban ezzel a kormánnyal tárgyalnak, ami által a volt kommunistáknak olyan hitelesítésben lett részük, amiről soha nem is álmodhattak. Ennek csak az a szépséghibája, hogy jól tudják: ebből a kormányból számosán még alig 15-20 évvel ezelőtt egészen más irányba orientálódtak és a moszkvai vonal buzgó követői voltak. Ezért csengett hamisan, amikor a népszavazás eredményének kihidetésekor Horn Gyula a nyugati katonai szövetséghez való tartozás fontosságáról beszélt és a demokrácia előnyeit ecsetelte. Nehéz hinni ezeknek a szavaknak az őszinteségében, amikor tudjuk, hogy a miniszterelnök a Szovjetunióban végezte felsőfokú iskoláit. 1956 őszén Kádár pufajkás munkásőrségében szolgált és még nem is olyan régen a Varsói Paktum meggyőződéses hívének mutatkozott, aki a szocializmusért lelkesedett. Hogy a magyar nép egy jelentős része a nyugati katonai szövetség által látja leginkább garantáltnak az ország biztonságát, ez érthető. Mindenki szívesen tartozik a győztes oldalhoz és az amerikai életforma vonzása nagy erő. És egy olyan, elleségekkel körülvett és természetes határokkal nem rendelkező kis országban, mint magyar- országon, indokolt az erős szövetségesek utáni vágy: valahová tartozni kell. A NATO ellenzői viszont éppen a szövetségi kötelezettségtől féltik az országot: a költségeken túlmenően attól, hogy (ismét) atomfegyverek lesznek magyar földön, hogy magyar katonáknak esetleg idegen érdekekért kell harcolniok távol hazájuktól, hogy az elkötelezettség miatt megszűnik Magyarország híd szerepe Kelet és Nyugat között, hogy Oroszországgal megromlanak a jó kapcsolatok és végül, hogy a NATO-ból kimaradó
