Amerikai Magyar Újság, 1997 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1997-07-01 / 7-8. szám
1997. júi- aug. AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 3 FÁY ISTVÁN KÍSÉRTET BUDÁN Szent István napjára Lapunk megalapítása óta minden esztendőben megemlékezik a nemzeti és keresztény egyházi ünnepeinkről. Ugyanezt teszi az ünnepi szónok is, így nem csodálható, hogy történelmünk leghosszabb emigrációja során minden téma kimerült már és újabb mondanivalónk nem lévén, marad az eddigiek ismétlése. Ezért ebben az évben Szent István napjára igyekeztem valami olyat adni olvasóinknak, amit nem valószínű, hogy ismernek. Ignácz Rózsa, a Háromszék megyében, Kovásznán született kiváló írónő művének egy részlete ez, amely természetesen nem kapott kiadót Magyarországon, ahol a székelyekért és csángókért küzdő asszonyt amúgy is “ifjúsági íróvá” degradálták. Csikágóban jelent meg "Vázlat egy letűnt korsókról" című megrendítő zokogása, amelyben a második világháború utáni “csengőfrász” éveit mondja el a szemtanú hitelességével és azt a kíméletlen terrort, amivel bolsevista gyarmatosítóink Sztálin 75. születésnapja megünneplésére kényszerítették a magyar nép millióit. Ebben bemutatja a társadalom keresztmetszetét, amely egyes emberek és családok sorsát mondja el. Közéjük tartozik Dáki Károly a költő, akinek tehetsége ellenére is csak a kistisztviselői nyomorúság jutott osztályrészül. Ez a fiatalember egy ködös, nyúlós téli este végigsétált a Verpeléti úton, ahol semmi forgalom a Boráros téri híd felrobbantása utáni években, és kizárólag két elfelejtett mellékutca emlékeztet ezeréves királyságunkra, mivel ezeknek még nem adtak új nevet. Mikor felér az egykori Horthy Miklós körtérre, megáll Szent Imre herceg szobra előtt és elgondolkodik annak sorsán. Egvszercsak barátságos köszönést hall, majd megjelenik előtte Szent István ködképe. Ignácz Rózsa elbeszélésének ezt a mesteri kézzel megformált részét közlöm az alábbiakban honalapító királyunk névünnepén. * * *- Jó napot kívánok! — hallatszott ekkor a szobor túlsó oldaláról. Dáki a hang irányába nézett. De csak a cserkészkalapos mellékalak körül látott valami imbolygó ködcsomót.- Jó napot! - felelte melegen a hangnak. - Ugyan inkább már éjszaka van. ~ Igen - hallatszott, mint valami rekedt sóhajtás. Mintha a szobor körül gomolygó ködnek keze, lába lenne, egy hosszú, rongyos kaftánt viselő öregember alakja rémlett Dáki szemébe.- Éjszaka van - szállt a sóhajtás a ködből. - És én nem találom a helyem.- Elkísérem - felelte a költő mosolyogva.- Látja fiam - hallotta Dáki vagy az én szemem rossz, vagy nagy itt a változás. Mit gondol, mi az oka, hogy nem találom a helyem ?- Sokféle oka lehet - mondotta Dáki Károly —, de én azt hiszem, hogy az embernek úgy általában nincs helye a világban. A világnak van helye bennünk. A ködalak ekkor hirtelen kinyúlt és a költőre hajló hosszú testen egy szakállas, szomorú szép arc intett nemet.- Nem! - s a hang mintha magából a költőből szállna, oly közelről, egészen mellét megremegtetően kondult. - Nem szeretem, fiam, ezt a fajta filozófiát. Realista vagyok. Határozott helyet keresek. A Kárpátoktól az Adriáig. Magam szabtam ennek a helynek a határait. Talán ez az. Ez az a hely. De nem ismerek rá, fiam. Pedig határait vérrel írtam, s törvényeit azzal a lélekkel, mely, ó fiam, nehéz titkok ezek, én fiam öltem, gyilkoltam ezekért a határokért, noha lelkemben, mely e határok között törvényt szabott, örökké benne élt az, hogy Istentől előre szentségre rendeltettem el.- Érdekes - mondta a költő, s szerette volna megérinteni a fantomot. De csak a kesztyútlen, kinyújtott, s üresen összeszorított marka lett nedves a nyirkos ködtől, mintha orra előtt a ködkaftánnak egy rongyos csücske szakadt volna le. A kísértet hátat fordított neki és némán indult a Duna felé.- Bocsánat - szólt a költő, hosszú léptekkel utána iramodva —, ha előre siet,nem kalauzolhatom. - A ködalak intett, hogy kövesse, mintha szél hajtaná suhant, szállt a néptelen Verpeléti úton. Ott, ahol a hajdani, használatból kikopott villamossíneket nyáron fü lepi be, s ahol most olvadásán, latyakoson tapadt a hó, a szálló ködalak megült egy havas kőrakáson, melle behorpadt, s olyan szomorúan, mint mikor a Szent Imre-templom tornyában halottnak húzza Stolpa harangozó (aki államtitkár volt azelőtt), megszólalt:- Látta a fiam szobrát? A feliratból értesültem, hogy ez az én fiam. Különben nem hasonlít. Imre gyenge testalkatú volt, köhögött, s magára hasonlított, gyermekem. Mondja - és a fájdalmas hang eltorzult, a roskatag alak kiegyenesedett mondja, maga kóros, csenevész, német maszlagon és orosz áfi- umon nevelkedett új sarjadék, maga hajdani íródeákomhoz oly hasonlatos arcú literátus személy, maga is azt tanulta az egyetemen, hogy az “Intelmeket” nem is én diktáltam? S így nem is én voltam tulajdonképpen az első magyar író? Maga is elítél, mint bizonyos magyar írnokok tették a germán asszonyért és a nyugati házasságért? Maga is keletre kacsintgatott mindaddig, míg az egész Kelet a nyakába nem szakadt ennek a szerencsétlen népnek? Ezer évig sikerült a Nyugat kapujában ácsorognotok, keleti szökevények. Nem jutottatok be becsülettel a kapun. Most aztán ezerév előtti börtönőrötök, Ázsia jött el értetek. Okulni képtelen, javulni nem tudó, fejlődni rest szökevényekért.
