Amerikai Magyar Újság, 1997 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1997-03-01 / 3. szám
4 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 1997. március STIRLING GYÖRGY: MÁRCIUS ÜZENETE Jövőre már 150 év távlatából emlékezünk 1848 március 15-re, a magyar szabadság megszületésére. Szinte hihetetlen: már csaknem másfél évszázad választ el bennünket attól a naptól, amelyet úgy tartunk számon, mint döntő sorsfordulót, a szabadság napjának felvirradását a századokon át tartó sötétség után. Mohács óta szétforgácsolva, önmagával meghasonlottan, ellentétektől szabdalva rabként élt saját, három részre szakadt hazájában a magyar, kiszolgáltatva idegen érdekeknek és a kegyetlen önkénynek. A horizont vigasztalanul sötét volt. Magányos felvidéki kúriákban, alföldi udvarházak mélyén és a tiszántúli síkság szalmatetős tanyák kemencéi mellett hosszú téli estéken az öregek még idézgették a Rákóczi-felkelés emlékét, de az már oly távol esett időben, hogy a fiatalabbak csak kétkedve tudtak hitelt adni a dicsőséges napokról szóló történeteknek, amelyek a kuruc hadak vitéz tetteiről szóltak. A magyar népet a török hódoltság nemcsak létszámában tizedelte meg, nemcsak országrésznyi területeket változtatott sívár pusztasággá, de a rabság keserű évtizedei kiölték a magyarból mindazokat a tulajdonságokat, amely a nemzet felemelkedését biztosították, az országot naggyá tették. Szembekerült magyar a magyarral, az árulást, a kétszínűséget, az álnokságot mindennapossá tette a túlélés kényszere és ellenségeinek behódolt nemzet jövője kilátástalannak tűnt. Amikor a Fejedelem kibontotta a felkelés zászlaját, pillanatra úgy látszott, ismét magára talált a nemzet és visszaszerzi az elvesztett szabadságot, az eljátszott nemzeti öntudatot, mindazokat az értékeket, amelyek a másfél évszázados rabság során kivesztek a szívekből, hogy szol- galélekké vált a magyar. II. Rákóczi Ferenc kiállványa felrázta a nemzetet bénult aléltságából és egy ország tekintett bizakodva a férfiú felé, aki vállalkozott arra, hogy begyógyítja a nemes magyar nemzet felszakadt sebeit. A lelkesedés azonban kevésnek bizonyult a szolgaság évti-zedei olyan erényektől fosztották meg a magyar népet, amelyeket nem pótolt a fellobbanása. A Rákóczi-szabadságharc elbukott, a majtényi síkon porbahanyatlottak a Szűzmáriás lobogók, a magyarság utolsó reménye is semmivé vált az országra még sötétebb elnyomás nehezedett, ahonnét nem látszott felemelkedés. Újabb másfél évszázad telt el tespedt közönyben, tehetetlen aléltságban és senki sem akadt, akiben feltámadt volna a szabadság igénye és magasra szította volna a hamu alatt senyvedő parázs tüzét. A tienkilencedik század elején azonban Európa fölött már új szelek fújtak és mindenfelé felizzodtak a lángok. A francia forradalom szellemének sugárzásától magukra eszmélt népek felemelték fejüket és az abszolutizmus ellen lázadva feszegették rácsaikat, követelték jogaikat. Egész Eorópában rengett, moraj lőtt a föld és ez a földmozgás átterjedt hazánkra is. Forradalmak futótüze söpört végig a földrész országain. 1847-ben a franciák megdöntötték a dinasztiát, Dél-Itáliában lázongott a nép, Bajorországban fölkelés tört ki, ami átterjadt Bécsre is. Az 1848 tavaszán kirobban bécsi forradalmi események elsöpörték Metternichet és rendszerét, V. Ferdinánd Magyarország felé is engedményekre kényszerült. A magyar reformnemzedék akkor már hónapok óta folytatta harcát a pozsonyi országgyűlésben, ahol Kossuth ragyogó orátori ékesszólással foglalta szavakba a tetszhalálból eszmélkedő nemzet követeléseit, miközben az ellenzék élén Széchenyi, Deák és Teleki László küzdöttek alkotmányos eszközökkel a változásokért. A nemzet akkor már türelmetlen volt és az események túlszaladtak azon a ponton, hogy bárki békés mederbe terelhette volna sodrásukat. Március közepén, amikor a Pozsonyból Pestre érkező Kossuthék azt a hírt hozták, hogy Bécsben győzött a forradalom, az érzelmek lettek úrrá a lelkeken és már senki sem tudta megfékezni azt a mindenkit magával ragadó lendületet, mely elsodort az útból minden ellenállást, minden agályoskodást. Felvirradt március 15-e napja és a forradalomnak már semmi sem állhatta útját. A nemzet rálépett arra az útra, mely a szabadság teljes visszaszerzéséhez kellett vezessen, mert a forradalmak nem imernek félmegoldásokat. A történések ettől a naptól kezdve belső törvényszerűségüknek engedelmeskedtek, ahonnét már nem lehetett visszafordulni. A reformok előkészítésében és későbbi megvalósításukban oly nagy érdemeket szerzett Széchenyi tragédiája volt, hogy a fontolva haladás lehetősége akkor foszlott semmivé, amikor a legnagyobb szükség lett volna rá. Az események tempóját akkor már Kossuth dinamizmusa diktálta és nem sok hiányzott ahhoz, hogy a végkifejlet irányíthatatlanná váljon... De ne szakadjunk el még március 15.-étől és az utána következő napoktól, hanem próbáljuk felidézni azoknak a tündöklő tavaszi óráknak az emlékét, amelyek sodrában a megriadt udvar minden engedményre hajlandó és ezt a pillanatot ki kellett használni. Amikor a Pilvax szálája már megtelt a bécsi híreket izgatottan tárgyaló fiatalokkal, az ódon boltívek alatt tolongó tömegben egy égőszemű, sovány fiatalember tört magának utat. Többen felismerték és összesúgtak mögötte: — Petőfi Sándor a költő! A fiatalember a terem közepére sietett és máris egy asztal tetejéről magasodott fel alakja a tömeg fölé: Talpra magyar, hí a haza! -- Harsant fel a riadó és a gyújtó hatású sorokat, a nagy esküvést a második versszaktól kezdve már vele együtt harsogták a jurátusok és az asztal köré gyűlt pesti polgárok. - Esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk! Ekkor kezdődött a forradalom! A Nemzeti Dal sorait sokszorosan verték vissza a terem boltívei és viszhangot keltettek a szívekben is. A lelkesedés hullámai kiáradtak és a nép felkapta a hírt: a jurátusok forradalmi verset szavalnak a Pilvaxban! Mindenki menjen oda! És a tömeg nőtt, a nép egyre gyűlt, hogy a végén tengerré dagadjon, mely ellenállhatatlan volt és
