Amerikai Magyar Újság, 1997 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1997-10-01 / 10. szám

8 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 1997. október STIRLING GYÖRGY UJJUSZULETOBEN A KÁDÁR-MÍTOSZ Jókora plakát a pesti Nagykörút és Rákóczi út sarkán, az egyik hirdetőoszlopon Nem hiszek a szememnek: joviális mosollyal Kádár János tekint rám a plakátról, A kép alatt vastagbetűs szöveg adja tudtul mindenkinek, akit illet, hogy a magyar kommunisták hajdani vezetője 8 évvel ezelőtt távozott az ámyékvilágból s ebből az alkalomból tisztelői és hívei megemlékezést tartanak a Kerepesi temetőben lévő sírjánál. Valóban, hogy telik az idő! De hogy 1989 nyara óta, amikor a dicstelen emlékű pártfőtitkár “jobblétre szenderült”, akkorát fordult a világ, hogy ma már ismét lehet őt nyilváno­san magasztalni, érdemeit(?) sorolni és síijánál gyászünnep- séget rendezni, az egyszerűen megdöbbentő, sőt félelmetes. Mert amikor ‘89/90-ben megtörtént a rendszerváltás, úgy gondoltuk, a magyar társadalom helyére teszi azt a 33 évet, ami az ötvenhatos forradalmi szabadságharc óta eltelt és min­denki igyekszik majd elfelejteni azt a gyászos korszakot, amely a nemzeti felkelés elárulásával és a küzdelem hősei el­len indított bosszúhadjárattal, akasztófák erdejének ácsolásá­val kezdődött és amelynek későbbi “konszolidált” korszaká­ban az áruló “keletre tolta Magyarországot”, hogy azután kifosztva, erkölcsileg lezüllesztve, adósságokkal megnyomo­rítva és mélypontra taszítva hagyja magára a népet, “utánam a vízözön” alapon szökve meg a felelősségrevonás elől. Ha Kádár kisszerű lényéhez illene a klasszikus görög drámák tragikuma, azt mondhatnék: nagyobb büntetés nem érhette, mint az, hogy úgy érte utói a sorsa, hogy látnia kellett mindannak összeomlását, amiben addig hitt és meghasonlott lélekkel, megzavarodott elmével, mindenkitől elhagyatva kel­lett megérnie a dicstelen véget. Mondják, halála előtt pár hónappal rémálmok üldöz­ték, de ébrenléte alatt is látomásokkal viaskodott: a lelkiisme­rete gyötörte, az ártatlanul kivégzettek szellemei jelentek meg éjszakánként elhomályosult tudatában, és hiába próbálta ma­gának és környezetének megmagyarázni, miért vállalta a Haynau-szerepet, nem talált mentséget, sem felmentést kínzó bűntudata alól. Volt cinkosai, bűntársai és párthívei halálakor s még az után is egy jó darabig csendben lapítottak és csak szűk kör­ben, zárt ajtók mögött merték ápolni emlékét, mert tartottak a magyar nép haragjától, attól, hogy a szabadságát visszanyert ország sorraveszi Kádár János bűneit s akkor azokra is rájár a rúd, akik segédkeztek neki és környezetében tevőlegesen köz­reműködtek az ország tönkretételében. Mert Kádár nem egye­dül vitte véghez mindazt, amivel az országot lesüllyesztette egy elmaradott közép-ázsiai vazallus tartomány nívójára, ha­nem százak, ezrek, sőt milliók játszottak a kezére és szolgál­ták. Mert még a “langyos diktatúra” sem működhetett besú­gók, nyomozók, rohamrendőrök, verőlegények, ügyészek, vér­bírák, börtönőrök és hóhérok, meg ezek segédcsapatai, kész­séges kiszolgálói nélkül. Ezekben pedig nem volt hiány. Karriervágyból, a jobb megélhetés, a magasabb jövedelem reményében minden­re akadt vállalkozó, de volt. aki gyávaságból, opportunizmus­ból vállalkozott arra, hogy beáll a rendszer támogatóinak, a kommunista párt szekértolóinak sorába Hiszen mindenkinek csak egy élete van és elvégre mindenki nem disszidálhatott. Túlélésre kellett berendezkedni és ugyan ki láthatta a végét, ki sejthette, hogy a Szovjetunió, a kommunizmus és velük együtt az egész gyalázatos, hazugságra, alantas ösztönökre, torz tanokra és az emberi aljasságra felépített rendszer egyik napról a másikra úgy fog összeomlani. mint egy kártyavár. Mert úgy hullott szét a kommunizmus egész toldozott-folto- zott és már évek óta recsegő-ropogó rozoga épülete, mintha viharos szélvész fújta volna el, pedig szellő se rezdült. csak a cement és a malter mállottak szét, csak a belső eresztékek mondták felé a szolgálatot. Mert a nyolcnavas évek végére elfogyott ezeknek a tartása, hiszen kilopták belőük a kötőanyagot, elfeketézték a szögeket, a betonvasakat, meg fölvizezték a betont. Azok, akiknek ezekkel dolgozniok kellett, csak a saját érdekeiket nézték, a közösség javával mitsem töltődtek. Az elmúlt több mint fél évszázad talán azzal végezte a legnagyobb pusztítást a lelkekben, hogy kiölte belőlük a közösségi érzést, mindent, ami a magasabbrendű. a vegetatív létezésnél valamivel több emberi léthez elengedhetetlenül szükséges: a hazához, a nem­zeti múlthoz való tartozás érzését, a valláshoz, a hithez való kötődés érzését, a társadalomhoz, a szűkebb emberi közössé­gekhez tartozás igényét, az erkölcs és eszmények tiszteletének igényét és amit ezek helyett adni tudott, az igazi belső tar­talom hiányában nem tudott hatni az emberekre. Akik üres, sivár lelkülettel, szikrányi elkötelezettség nélkül tették a dol­gukat. A félelemből, kényszerből végzett munkában azonban nincs sok köszönet: ezért is omlott össze homokra épített párt­állami rendszerük mindenütt szinte egyidőben, anélkül, hogy egy ujjal is hozzájuk nyűit volna valaki. Mert belülről váltak rothadtakká. mint a termeszek által észrevétlenül elpusztított épületek: kívülről, ránézésre épeknek tűnnek, aztán egyszerre minden külső beavatkozás nélkül összeroskadnak. így roskadtak össze a vazallus társadalmak is, anél­kül, hogy a haszonélvezők népes hadából valaki is megpró­bálta volna aládúcolni vagy megtámogatni a dűledező falakat. Mert akik a látszólagos virágzás idején a hatalom oldalára sodródtak, amikor megszimatolták a vészt, lapítottak és hagy­ták az eseményeket haladni a maguk útján. Sőt, aki tehette, köpönyeget váltott, és ott tolongott a damaszkuszu úton, hogy ki ne maradjon a fordulat utáni osztozkodásból. Persze mind­ez nem menti azokat, akik a langyos-boldog pártállami idők­ben azt a nótát fújták, ami megfelelt a kádári vonalnak és mindent elkövettek, hogy a maguk helyén megfeleljenek az Akadémia utcai elvárásoknak. Én a magam részéről nem tu­dok felmentést adni még a hétszázezer párttagnak sem, akik­nek kilencven százaléka nem meggyőződésből, hanem kény­szerből, megfélemlítés hatására váltotta ki a piros könyvet. Jogilag sem tudom elfogadni azt az érvelést, hogy az egyszerű

Next

/
Oldalképek
Tartalom