Amerikai Magyar Újság, 1997 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1997-07-01 / 7-8. szám
1997. júl.- aug. AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 13 NÉGY MILLIÁRD Sikerült újból meglopnunk a magyar jövőt, tovább szegényí- teni azon generációkat, akik még meg sem születtek, de akik majd a XXI. század első évtizedeiben viszik tovább az örökül kapott piros-fehér-zöld keresztet. Mondhatnám azt is. hogy a kialakult helyzetben szükségszerű volt, hogy unokáink jussához nyúljon hozzá a hatalom: ma már annyira üres a kamra, annyira semmi sincsen a nemzeti vagyonból, hogy a történelmi szokásjog alapján sápot szedők rétege kénytelen megelégedni az eljövendő idők majdan megtermelendő tízmilliárdja- ival. Kényszerűen tudomásul veszik, hogy most csak 4 milli- árdot tudunk adni nekik, afféle gyorssegély gyanánt, a többit majd a jövőben. Mert ami jár, az jár. Csupán az maradt még nyitott kérdés, hogy mennyi a többi és meddig tart a jövő? Ez a meglehetősen rejtélyesen fogalmazott nemrég született zsidókárpótlási törvény ugyanis ilyen részletekre nem tér ki. Létrehoztak egy közalapítványt, amelynek egyik eleme az a 4 milliárd forintnyi életjáradék a holokausz- tot túlélt zsidók számára, amelynek folyósítása folyamatban van, de hogy hány egyéb eleme lesz még, hogy mekkora ösz- szeg az a felső értékhatár, amelynek elértével kimondatik: “Vége, megtörtént a zsidók kárpótlása!” - a szándékosan hézagos fogalmazású törvény örök titka marad. Bianco-törvény- ről van tehát szó: az érintettek majd kitöltik, hajónak látják. Hány foga van egy embernek? Olvasva a hazai és külföldi sajtóhíreket, egyre inkább kezd kialakulni bennem a meggyőződés, hogy a fasiszta üldöztetések idején meghurcolt vagy elpusztított zsidóság csupa Dáriusból állhatott. A magam köznapi logikájával megérteni nem tudom, hogy a világon akkor élő maximum tízmillió zsidó diaszpóra elpusztult részének hogyan lehetett annyi aranyfoga. hogy 52 évvel a háború befejezése után. é\lizedek- kel a Németország által folyamatosan kifizetett zsidókárpótlások után. Svájcban politikai válságot okoz ezen aranymenv- nyiség töredékének visszaszolgáltatása. Mondom, a töredékének. mert a svájci botrány kirobbanása - és lassú elülése - óta a Zsidó Világkongresszus immár Spanyolországnak is átnyújtotta követelését, de a trieszti székhelyű GENERALI Biztosító Rt. széfjeibe is be óhajt tekinteni, a Lengyelországtól most megkapott kárpótlást elutasítja, mert kevesli. Romániától pedig visszaköveteli az 1943-ban a Reichsbanktól szabályosan megvásárolt aranytömböket, mert “immár bizonyítható(?)”, hogy ezen aranyak " a koncentrációs táborok áldozatainak kitört és beolvasztott aranyfogaiból” származnak. (Népszabadság, 1997 III. 24.) Aminthogy' annak a híre is szétteijedt a világban, hogy számos jelentős görög, angol és amerikai bank is tonnaszám rejtegeti páncéltermeiben a beolvasztott fogaranyat. Maga a FED. az USA nemzeti bankja is ludas e dicstelen dologban Lassan már ott tartok, ha meglátok egy arany ékszert bárhol és bárkin, elfog a viszolygás: vajh, ez nem a zsidóságtól elrabolt nemesfém-e? Sohasem lehet tudni! Meglepő módon Franciaország eddig még nem került szóba, mint átvilágítandó nemzet. Nem tudom, miért van ez. de gyanítom, hogy a Zsidó Világkongresszus vele szembeni hallgatása legalább annyira árulkodó, mint az egy éb országok esetében tett vádló megjegyzése. Na persze nemcsak aranyból áll a vagyon. Elképesztő mennyiségű műkincset is raboltak a nácik a zsidóktól. Felfogni nem tudom, hogy a 30-as évek Német-, Lengyel- vagy Magyarországában hol tárolhatta, rejtegethette az amúgy nagyon szerény és puritán életet élő. állandó üldöztetésnek és vegzatúrának kitett zsidóság azt a töménytelen mennyiségű festményt, szobrot, miegyebet. Figyelemre méltó volt a tv-híradó moszkvai tudósítása is az oroszok által Magyarországról elrabolt műkincsek visszaadásával kapcsolatosan. Megtudhattuk, hogy’ Jelcin szeretné visszaadni őket, de az orosz duma nem Hogy mi lesz a meccs végeredménye, ma még nyitott kérdés, de az már tény. hogy’: “Ezen Magyarországról elrabolt műkincsek a fasizmus üldözöttéinek tulajdonát képezték. ” Ez a megfogalmazás a közszolgálatikban zsidót jelent. Tehát azt ne higgye már valaki, hogyha Jelcin végül kikapaija nekünk a gesztenyét és bevagoníroztatja számunkra a műkincseket, akkor azok a Nemzeti Galériába vagy a Szépművészeti Múzeumba kerülnek. Ne legyünk már ennyire naivak, szó sincsen erről. A hazakerülő műkincsek nagy valószínűséggel a zsidókárpótlási közalapítvány tulajdonába kerülnek majd Vigye el a manó! A helyzetet tovább rontja, hogy a zsidóságot nemcsak tetemes anyagi kár érte századunkban, de lépten-nyomon erkölcsi sértéseket is kénytelen lenyelni érzéketlen környezetétől. Legutóbb például G. Nagyné Maczó Ágnes, a magyar törvényhozás alelnöke merte megengedni magának, hogy egykori gúnynevén Róth Manónak, azaz vörös törpének nevezte azt a Rákosi Mátyást, akiről mindenki tudja, hogy Rosenfeld Mátyás volt a neve. Bár tény, hogy Sztálin elvtárs legkiválóbb magyar tanítványának nagyon is vörösek voltak a nézetei, és testméretei valóban törpeszerű benyomást keltettek róla, a róthmanózás nemcsak bújtatott antiszemitizmus - (mi más lehetne az, ha valaki egy zsidó nevét rosszul idézi?) de az immár évtizedek óta halott politikus emlékének és személyi jogainak durva megsértése is. Érthető, hogy Pető Iván zsebében kinyílott a bicska: ekkora antiszemita megnyilvánulás már a toleranciájáról legendás eszdéeszes politikusnak is sok volt. Én megértem felháborodását: családja sokat köszönhet Rákosinak, na meg aztán ők sem voltak mindig Petők. Korábban Richtmann névre hallgatott a család, és bizony nagyon kínos lenne, ha valaki az eredeti nevet tévesen idézné fel nyilvános helyen. De ha pontosan, az még kínosabb. Könnyű a kisgazda politikusasszonynak, mert az ő famíliája, amióta világ a világ, azóta Maczó, a féijéé pedig Nagy. Nyilván ezért nem képes megérteni azt a másságos
