Amerikai Magyar Újság, 1997 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1997-06-01 / 6. szám
14 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 1997. június puskát neki is. Csalános Jóskát nem zárták be otthon. Édesapja, egy hajlott hátú apró. vézna, csendes kis ember, szabó volt a szövetkezetben. Ha a fiáról volt szó, akkor kihúzta magát: az ő fia erős és nagyra nőtt, ő pedig büszke rá. Szegény Csalános bácsi, honnan tudta volna, hogy az ő fiát az egész osztály csúfolja?! Novemberben járt már az idő, amikor egy reggel Csalános Jóskát tejért küldték. Nézze meg, talán ma kap, mert kellene a Nagyinak, aki beteg és sokat köhög. Arrafelé a mellékutcában nem jártak tankok, csak néha hallatszott oda a lánctalpak csikorgása. Oroszok járkáltak ugyan, hármasával, de inkább a szélsebb utcákon, feléjük csak ritkán. Csalános Jóska már visszafelé tartott és örült, hogy ma nem kell üres kannával hazatérnie A Mester utcán vágott át, lerövidítette az utat. Tehette, mert sem autó, sem villamos nem járt most, emberek sem voltak azutcán, csak egy orosz járőrt látott a túlsó oldalon. Kettő letérdelve lesett be a mellékutcába, a harmadik állt s lassan körülnézett. Figyelte az emeleti ablakokat Csalános Jóska már belátott a mellékutcába, s amint észrevette, hogy mire figyelnek az oroszok, meghűlt ereiben a vér! A figyelő őr is észretewe őt. Nem szól, de géppisztolyát lassan feléje irányítja. Csalános Jóska már nem érzi a lábait, de megy tovább: hogyan intsen nekik, ha nem néznek arra? -- gondolja lázasan. Kaijai is mintha fából lennének, már azokat sem érzi. Az orosz meg csak áll, géppisztolya folyton őrá irányozva s erősen figyeli őt a túloldalról. A fiúk megjönnek! Lassan már a hangjukat is hallani lehet, nem is sejtik, hogy a sarkon túl éppen rájuk lesnek. Jóska már nem lát jól a szemébe csurgott verejtéktől, a kezével letörölni dehogyis merné! S akkor futtyent egyet, élesen, ahogy csak ő tud. amikor veszélyt jelez az iskolaudvaron. Azok ketten, ott a mellékutcában felkapják a fejüket és gyorsan eltűnnek egy kapualjban. A géppisztoly nyomban felugat Csalános Jóska elvágódik a kövezeten. A tej kidől. Ö még nyúl utána, aztán nem mozdul többé. Mégsem tudta hazavinni a tejet az öreg szülének, pedig de nagyon várta, hogy ne köhögjön annyit. Csendesen fekszik az úttesten és a kannából lassan csurog a tej... Csalános Jóska hős lett. A legnagyobb hős: legyőzte önmagát! * (A fenti írás a Szabad Magyar Újságírók Szövetségének 1956 40. évfordulójára meghirdetett novellapályázatán dicséretben részesült.) Csinos, anyagilag megalapozott, inteligens hölgy keres magához illő diplomás clevelandi férfit, 48- 60 között, komoly kapcsolat céljából. Szeretné, ha az illető férfi értékelni tudná az élet adott szépségeit; színház, sport és főleg; családi harmónia. Tel.: 216-646-9266 HEJ, TE BUNKÓ Bevallom, hibáztam. Sürgősen kellett beszélnem salgótarjáni ismerősömmel. Nem volt nálam a kis mindenttudó noteszem, és valahonnan Litke környékéről a sercegő, visszhangzó mobiltelefonnal próbáltam meg valahogyan kapcsolatot létesíteni. Töredelmesen bevallom, hogy mindezt vezetés közben tettem, úgy, hogy egyik kézzel beütögettem az emlékezetem szerint helyes számokat, másik kezemmel a ká- tyus- gödrös úton kacskaringózva próbáltam meg kikerülgetni a legveszélyesebb zöttyenőket. Hál" Istennek, a népte- len úton nem jött szembe senki sem. A telefon végre kapcsolt, a másik oldalon ifjú ember szólt be a kagylóba.-Mi van? - mondta.-Jó napot kívánok, X. Y. urat keresem - szóltam bele én is.-Jó! - volt a válasz. Aztán semmi. Hallottam valami zajt, de nem tudtam eldönteni, hogy letették-e, vagy csak elment a fiú szólni a hívott félnek, azt gondoltam, az apjának. Vártam, vártam, de nem történt semmi, - hát ezt bizony letették. Valami tévedés lehet a dologban, újra hívtam.-Halló, X. Y. urat keresem...-A k...a anyádat! - szólt vissza az erőtől duzzadó hangján az ifjonc, s világosan hallatszott ezúttal, hogy keményen levágta a kagylót. Nem értettem. Ismerősöm a maga módján eredeti egyéniség, de valahogy nem hiszem róla, hogy ezt a tónust eltűrné a családjában. Egye fene, ez az ő dolga, de az én beszélni valóm sürgős. Nincs mese, újra hívtam a számot - persze már óvatosabban.-Jó napot kívánok. Tessék mondani, ez a 316-088?-I^en.-Es itt lakik X. Y.?-Nem, hát nem érted, a büdös k...a anyád! - szólt bele az ifjú, és megint levágta a kagylót. Azóta tudom, hogy rossz számot hívtam, 008 lett volna a "helyes megfejtés". Akkor és ott az első gondolatom az volt, hogy megkeresem ezt a srácot, aki a tisztességben megőszült édesanyámról ismeretlenül magabiztosan megnyilatkozott, kezébe adom a két fülét, rövid, gyors illemtanórát adva neki. De ez a srác és ez a tempó csak tünet, egy ötven éve rothadó, atomjaira széteső, tartás nélküli, beteg társadalom primitív egyedének primitív reakciója. Sokan vannak ilyen gyerekek. Tanítani, nevelni kellene őket. Valódi toleranciára, erkölcsre, tisztességre, a másik ember tiszteletére. Nálunk mindez óriási munka lesz, ha lesz. Szándék, akad rá vállalkozó. Csengery Dénes mondta ki először: Európába, de mindannyian, nem tudom, kellünk-e Európának, ha a bunkócskákat is vinni kell magunkkal. De valamit sürgősen tenni kell, mert bunkócska van még ezerszám Kiss Oszkár.
