Amerikai Magyar Újság, 1997 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1997-01-01 / 1. szám

i 1997. január

AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG

11

Ütéstoplónyi gyerekek voltunk. A történelmi Háromszék legeldugottabb falujából jártunk le a nagyobbra sikerült Lisznyóba tanulni, mert a sepsimagyarósi elemi iskolát nagy szorgalommal kinőttük. Öten gyalogoltunk át a Hevederen minden reggel, egy kisfiú és négy kislány, délután pedig vissza. Szeptemberben már nagyban folyt az őszi munka a mezőn, ezért csak az apostolok lován közlekedhettünk. Októberben is aránylag kellemes volt az idő. télen pedig bentlakók leszünk, ahogyan mondták a szüléink.

Ó. de szerettük mi ezt! Valakik voltunk! Amíg a falu egyik végéből lecaplattunk a másikba, mindenki számításba vett egy' pillanatig bennünket. "Aha. ezek a lisznyai deákok", mondották egymásnak az emberek. "Adjonisten jónapot!", köszöntünk illendően mindenkinek, amire a szokásos kurta "Adjonisten" választ kaptuk. Aztán amikor már eltelt vagy két hét az iskolakezdés óta, az Adjonistenre következett a kérdés: "Na, hát miújság van odalenn?" (A Heveder kapaszkodót jelentett, amelyiknek az alsó lejtése után feküdt Lisznyó, tehát a magyarosiak perspektívájából nézve, lent volt a falu.) "Csak a régi", mondtuk nagyosan legtöbbször, mert alig-alig akadt valami említésre méltó. Néha azért volt szenzáció is. "Damó Laci bácsit megütötte a guta", amitől a kovács igencsak megijedt, mert neki is éppen olyan piros volt az arca, mint a Damóé. Az uzoni orvos azt mondta neki, hogy a sok szalonnától volt a magas vérnyomása. Máskor meg, hogy Gyertyánosi néninek az egyetlen leányát Bukarestben elgázolta a vonat, amikor éppen indult volna haza az édesanyjához. "Jaj, Istenem, bocsássál meg árva lelkemnek!", sápítozott Lujza néni a Gáng alatt olyan hangosan, hogy minden házból kiszaladtak az emberek a csudát hallani. Lassacskán mi lettünk a kis hírhordók a két falu között. Rendszerint amikor az Oláhdombot elértük, a földekről kiszaladt az agyagos útra valaki, hogy kifaggasson bennünket. Almát, körtét, néha pánkot adtak az asszonyok cserébe. Újságot mindenki járatott akkoriban is, de csak hetente hozták át Uzonból a összegyűjtött számokat, ám megtörtént, hogy két hétben egyszer sikerült kézhez kapni őket. Elv égre a postásnak is érett a kukorica és hullott a szilva.

Október 15-én beköltöztünk a lisznyói internátusba. Csak szombatonként mehettünk haza ettől kezdve, hétfő hajnalban pedig a szülők felváltva fuvaroztak vissza. Az én édesapámnak nem volt lova, csak ökreit foghatta járomba, de Jóska bácsi, az Ibiké apja lószekérrel robogott le a Hevederen velünk. A gödrös, köves úton majd kiadtuk a lelkünket, a zú- zánk-májunk is rázkódott, amikor a lovak közé pördített az ostorával, de mi nem bántuk. Legalább kiment az álom a szemünkből. amíg beértünk az iskolába

Október 23-án este a vacsorára felügyelő két tanító, az intemátus igazgatója és a szakácsnő, Adél néni furcsa sus- mogásba kezdtek Egyik izgatottakban magyarázott, mint a

másik, amire a szakácsnő csak jajgatott, hogy "Jaj, Istenem! Jaj, Istenem!" Mi nem bántuk, akármiért sopánkodtak is. mert nem vették észre, hogy már régóta felbomlott a rend az asztalok mellett, a merészebbek még az ajtó elé is kimentek. A lefekvéskor is rendetlenkedtünk egy kicsit, de a petróleumlámpát korán ki kellett fújnunk, így elcsendesedtünk Éjnek idején arra riadtam fel, hogy a falu minden kutyája vadul ugat. Meg is ijedtem a hangos zenebonától, és átnyúltam a szomszédos ágyig, hogy Ibikét felébresszem. A kezem félúton az öv ével találkozott. ő meg engem akart kelteni. "Vajon milyen baj van?" -- vacogtam feléje, de valaki lepisszegett. "Hallgassatok!" Beszélgetést hallottunk, kint többen lehettek férfiak. "A lárma- tüzek mindenütt égnek körös-körül", mondta egy határozott hang. "Rét)', Egerpatak s Bita már gyújtott alkonyaikor. Uzon elég későn válaszolt, de lehet, hogy a milicistától kellett előbb megszabadulniuk. Sánta Bordás említé az imént, az atyafiak azt mondták, a vaddisznó töri a törökbúzát, a tűztől fél, azért gyújtották meg." Zsigmond András apjának a szavát tisztán felismertem: "Az jó, a vaddisznó. Egyezzünk meg abban, testvérek, hogy mi is azt mondjuk, ha jön a milicista." "Mi van a többiekkel?", türelmetlenkedett egy ember, akinek a hangját viszont nem tudtam azonosítani. Az ágyam az eldugott zsákutcához a legközelebb feküdt, közvetlenül a fal mellett. Azért jól hallottam mindent, de furcsa volt, hogy ilyen titokzatosan tanácskoznak. "Háthiszen ég már midnenütt. A Bércen kettőt is láttam. Berde Anti az első ember volt, aki jelzett. Patakon is rendben van, Magyaroson az Oldalon és az Oláhdombon, de lehet, hogy a Hegyfarkán is volt valaki, aki figyelmeztesse Ré- tvet. Borosnyót Bikkfalván Harkó vette kézbe a dolgot."

"Rendben Jön valaki", hangzott egyszerre fojtottam "Add a viharlámpát!", mondta a Zsigmond-hang. "Adjonisten", köszöntek többen is. mire ugyanúgy több Adjonisten felelt "Hát megjövétek?". kérdezte valaki, miközben kézfogás mehetett végbe. Biztosan válaszolhattak olyanformán, hogy "Műk es meg", de ezt már csupán gondolhattam. Az álom kezdett ismét környékezni, arra viszont még emlékszem, szerettem volna kilesni, hogy nem magyarósiak-e az újonnan jöttek, és hátha édesapám is itt van. . már három napja nem láttam őket, a két kicsi testvéremet, édesanyát...

Reggel rosszul esett felkelni, de muszáj volt megmosakodni a jéghideg vízben, amelyet egyenesen a kútból merített ki számunkra az intemátus igazgatója. Meleg víz is volt, de mindenkinek csak egy bögrényi jutott. Azzal spórolni kellett Dideregv e vártuk sorba rendeződve az udvaron, hogy kinyissák az ebédlő ajtaját. Köménymagleves volt reggelire, amelybe beleaprítottuk a barna kenyeret. Feszült, nyomott hangulatban kanalaztuk a sovány levest -- talán mert kialvat- lanok voltunk? Vagy azért, mert Adélka néni elfelejtett kedves mosollyal fogadni, amit pedig minden más reggel megkap-