Amerikai Magyar Újság, 1997 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1997-04-01 / 4. szám

10 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 1997. április tettek - újra elkövették a tévedéseket, amelyekről addigra ki­derült: azok miatt tört ki a második világháború. A két világ­háború között minden tárgyilagos történész megállapította, hogy végzetes bűn volt a Monarchia szétrombolása s ezzel bomlott meg a közép-európai egyensúly. Az 1920-as párizs- kömyéki békék termeltek ki egy Hitlert, aki nemcsak lángba borította az egész világot, de rászabadította Sztálint és a bol- sevizmust Európára. A sors torz fintora, hogy a kisebbségek jogait semmibevevő 1947-es békediktátum összekovácsolásá­ban oroszlánrésze volt annak a Szovjetuniónak, amely a to­leráns lenini nemzetiségi politika letéteményesének vallotta magát. Az 1947-es párizsi béke perfidebb volt még a trianoni diktátumnál is, mert felrúgta az Atlanti Charta fennkölt elveit és Jalta alapján állva kiszolgáltatta Közé-Európát Moszkvá­nak. (Jó, tudom, hogy nem indokolt Jaltától eredeztetnünk minden bűnt, mert a jaltai határozatok elvben jószándékúak voltak. De csak elvben. A gyakorlat szégyenteljes volt a nyu­gati hatalmak számára, amelyek megnyerték a háborút, ám elvesztették a békét és Hitler után Sztálint engedték be Euró­pába. Csak nagyon kis szépségtapasz a gyalázatos művön, hogy az Egyesült Államok kongresszusa sohasem ratifikálta a párizsi békét, amit a diktátum rendelkezései és az előzetes megállapodások semmibev ev ése elleni titakozásnak is fel le­het fogni.) Ha most visszaszállunk az ötven év előtti időkbe és felidézzük, hogyan is zajlott le az a bizonyos aláírási aktus, ami véglegesnek tűnőén eldöntötte Magyarország sorsát (és a Pax Sovietica több mint négy évtizedre valóban befagyasztotta a változás minden reményét), érdemes néhány epizóddal érzé­keltetni, milyen kiszolgáltatott helyzetben volt akkor hazánk és milyen hálátlan szerep jutott a Párizsba küldött magyar bé­kedelegációnak, amely a siker minden reménye nélkül vállal­ta a rábízott feladatot. A feladatra való felkészülés azonban sok kívánnivalót hagyott maga után. A küldöttségvezető Gyöngyösi János külügyminiszter nélkülözött minden kvali­tást, ami erre a rendkívüli feladatra alkalmassá tette volna és nemhogy nem rendelkezett semmiféle diplomáciai tapaszta­lattal, de még nyelveket sem beszélt. Már az előkészület sem volt megfelelő, mert az akkor már kommunistákkal megtűz­delt magyar külügyminisztérium valósággal elszabotálta az adatgyűjtést. A román és csehszlovák delegációhoz képest a magyar békeelőkészítő anyag szánalmasan kevés volt és telje­sen alkalmatlannak bizonyult arra, hogy a magyar érveket hathatósan alátámassza. Persze igazságtalanság lenne az eredménytelenségért a delegátust kárhoztatni: ahogy az Tria­nonban is történt, a magyarok argumentációját meg sem hall­gatták a győztesek és valószínűleg a legalaposabb felkészült­ség esetén sem számíthattunk volna jobb eredményre. Ezt legjellemzőbben az a bánásmód bizonyítja, ami­vel a magyar delegáció egyetlen javaslatát az aláírás napján kezelték. A francia külügyminisztérium, a Quai d’Orsay óra­termében, a Salon de l’Hongroe-ban február 10-én délután ke­rült sor arra az ülésre, ahol a francia, az angol, az amerikai és az orosz szövetségesek képviselői fogadták a magyar delegá­ciót, az aláírás lebonyolítására. Alighogy az elnöklő George Bidault francia külügyminiszter röviden üdvözölte a megje­lenteket, az asztalnál vele szemben helyet foglaló Gyöngyösi János egy jegyzéket próbált átnyújtani Ebben a magvar kor­mány tiltakozásának adott hangot amiatt, hogy a békeszerző­dés egyoldalú határozattal hozzájárult a magyarok Csehszlo­vákiából történő kitelepítéséhez, a második pontban leszö­gezte. hogy a békefeltételek jóvátételi rendelkezései elvisel­hetetlenek és lényegében teljesíthetetlen terheket rónak a ma­gyar mezőgazdaságra, végül bejelentette a magyar kormány egyetlen területi igényét: Erdély határának Magyarország ja­vára történő kiigazítását, ami a trainoni határ mentén egy tisztán magyarok lakta huszonkétezer négyzetkilométeres sávra vonatkozott. (Itt kell megjegyezni, hogy a párizsi béke nemhogy' korrigált volna valamit a trianoni igazságtalansá­gokból, de még megtetézte az országcsonkítást azzal, hogy' a Duna Pozsonnyal szembeni partján további három színma­gyar községet csatolt Szlovákiához. Ehhez a győztes oldalhoz tartozó szlovákok - akik pár évvel azelőtt mindenkinél lel­kesebben szolgálták Hitlert - stratégiai okokból ragaszkodtak, de csak később derült ki, hogy erre a magyar oldalon kialakí­tott hídfőre a Duna elterelése miatt volt szükségük. Követelé­süket. amelyet Molotov támogatott, a békekonferencia termé­szetesen teljesítette.) A jegyzék átadására azonban nem került sor. Bidault külügyminiszter félbeszakította Gyöngyösit és udvariasan, de ellentmondást nem tűrő hangon értésére adta, hogy a veszte­seknek nincs joguk kifogásokkal élni a már megszövegezett békefeltételekre vonatkozóan és a delegáció egyetlen feladata: aláírni az előtte fekvő kész okmányt. Erre Gyöngyösi János nem tehetett mást: mappájába tette a jegyzéket és kézjegyével látta el az okmányt, amelyet utána sorban aláírtak a szövetsé­ges nagyhatalmak külügyminiszterei is. Az aktus végétért. Kézfogás nem volt: a résztvevők udvariasan meghajoltak, mindenki megkapta a saját példányát és Bidault befejezettnek nyilvánította az ülést. (Az epilógushoz tartozik, hogy a ma­gyar delegáció másik három tagja - Auer Pál, Kertész István és Szegedy-Maszák Aladár - az őket körülvevő újságírókkal ismertette, hogy mit tartalmazott az át nem adott jegyzék, amelyet később elküldték a francia külügyminisztériumnak is. Ott nyilván iktatták, majd irattárba tették. Hatása egyenlő volt a nullával. A párizsi béke aláírásánál követett eljárás nem sokban különbözött a trianoni ítélethirdetéstől, legfeljebb any- nyiban, hogy míg Clemenceau megalázóan bánt a legyőzött országok küldötteivel, Bidault betartotta a diplomáciai udvari­asság szabályait. Ám a lényegen ez nem változtatott.) A párizsi béke a demokrácia magasztos elveinek és a népek önrendelkezési jogának megcsúfolása volt, örök szé­gyeneként a kultúrvilágnak. 1947. február 10-én néhány évti­zeden belül másodszor büntették meg Magyarországot olyan bűnökért, amelyeket sohasem követett el és egy olyan háború­ért, amiért semmiféle felelősség nem terhelte. A nyugati szö­vetségesek rövidlátása, de főleg az Egyesült Államok közép­európai ügyekben való járatlansága tálcán kínálta a Szovjetu­niónak a lehetőséget, hogy megvesse lábát a térségben, első­sorban természetes szövetségeseire, a szláv népekre támasz­kodva. És Magyarországnak ezekkel szemben semmi esélye sem lehetett, mert a kizárólag a Szovjetunió elleni hadbalé- pése miatt akkor még rajta égett a háborús bűnösség stigmája. Csak néhány évnek kellett eltelnie, hogy a Nyugat átértékelje

Next

/
Oldalképek
Tartalom