Amerikai Magyar Újság, 1997 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1997-04-01 / 4. szám
8 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 1997. április STIRLING GYÖRGY Ötven éve történt A PÁRIZSI BÉKEDIKTÁTUM ALÁÍRÁSA Néhány évvel ezelőtt az első világháborút lezáró trianoni békeparancs akkori évfordulóján ezzel a címmel írtam visszaemlékezést e hasábokon: Trianon, a soha be nem gyógyuló seb. Igen, az 1920 nyarán a Párizs melletti Trianon-kastély- ban hazánkra kényszerített békediktátum, amelynek újabb évfordulója már küszöbön áll, üszkös sebként ég a lelkűnkben, elsősorban azoknak a generációknak a lelkében, amelyek az első világháború idején, vagy nem sokkal az után születtek és még személyes emlékeik vannak a trianoni tragédiáról, nemkülönben arról a szellemről, amelynek jegyében az akkori korszak társadalma felnevelődött. A Nem, Nem, Soha, a Mindent Vissza és az Igazságot Magyarországnak jelszavak adták meg az alaphangot ahhoz a revíziót követelő irredenta propagandához, amiben felnőttünk és ez híven tükrözte az egész nemzet érzéseit, vágyait és reménységét. A Trianon utáni Magyarországot ez a közhangulat jellemezte és ha a két világháború közötti időben akadt volna olyan magyar kormány, amelyik elsősorban nem a revíziós gondolatot tűzi zászlajára, azt napokon belül elsöpörte volna a népharag. Alig pár hete mentünk el egy másik évforduló mellett is, amelyre ugyancsak érdemes visszaemlékezni: nemcsak azért kell szánnunk néhány szót fölidézésére, mert az esemény éppen ötven évvel ezelőtt történt, hanem mert a trianoni békéhez hasonlóan ezt is újabbkori történelmünk egyik gyásznapjaként tarthatjuk számon. Ez is békekötés volt, ezúttal a második világháború lezárása, amelyről a párizsi béke néven emlékeznek meg történelemkönyvek. 1947. február 10-én történt meg Párizsban a békeokmány aláírása és az abban foglaltak még az előzőnél is súlyosabb feltételeket szabtak Magyar- országnak, Hitler utolsó csatlósának, ahogy akkor bennünket a világban elkönyveltek s amit kritika nélkül szajkóztak a kommunisták is. Noha már jónéhány héttel elhagytuk az évfordulót, a kerek fél évszázad eltelte arra kötelez, hogy ne hagyjuk feledésbe menni ezt a napot sem, mert ha a két világháború közötti revíziós szólamok ma már nem is időszerűek, soha nem szabad feladnunk azt a reményt, hogy egyszer még alkalom nyílhat a Magyraországot ért sérelmek jóvátételére, a két békeparancs kirívó igazságtalanságainak békés korrigálására. Éppen az utolsó évek bizonyították be, hogy a Földön egyetlen határ sem tekinthető véglegesnek és megváltoztatásukra erőszak alkalmaztása nélkül is lehet módot találni. Ez egyébként bennefoglaltatik az 1975-ös Helsinki Konferencia záródokumentumában is. Ahogy- ma visszatérünk az ötven esztendő előtti eseményekre, 1947. februárjára, amikor a magyar békedelegáció vezetője, Gyöngyösi János a párizsi külügyminisztérium dísztermében kézjegyével látta el az eléje tett békeokmányt s ugyanakkor felidézzük 1920. júniusának napjait, amikor a Trianon-kastélyban kimondták a halálos ítéletet a történelmi Magyarország fölött, rögtön feltűnik, hogy- mennyire másképp reagált a magyar társadalom a két sorsfordító döntésre. A két békediktátum közös vonásaként magán \iselte a büntető jelleget és mindkettő súlyos csapásként érte a nemzetet. Ennek ellenére, míg 1920-ban az egész ország gyászba borult és - apámtól tudom - az aláírás óráiban megkondultak a harangok, mindenfelé megállt az élet és az utcán vadidegen emberek borultak zokogv a egymás nyakába, addig 1947-ben semmiféle emóciót nem váltott ki az emberekből a békekötés híre. Az élet ment tovább, az újságok néhány sorban regisztrálták az eseményt és az ország közvéleménye alig vett tudomást arról, hogy valójában mi is történt. Senki sem búsult és nem ejtett egyetlen könnyet sem, pedig a párizsi béke rendelkezései sok tekintetben súlyosabbak voltak, mint Trianoné és néhány négyzetkilométerrel még jobban megcsonkította az országot. Ha Trianon a koporsófödelet csapta rá hazánkra, a párizsi béke a szögeket verte bele a koporsónkba. Hogy a magyar társadalom merőben másképp fogadta a párizsi döntést, mint 27 évvel előbb a trianoni ítéletet, annak több oka is volt. Az első világháborút lezáró béke hírei érzelmileg sokkal mélyebben érintették az ország lakosságát, mint a párizsi béketárgyalásokról érkező, tendenciózusan el- szürkített és letompított tudósítások. 1920-ban szabad volt nyíltan keseregni és bánkódni azon, hogy az integer Magyar- ország területe harmadára zsugorodott és lakosságának több mint fele idegen uralom alá került, lehetett sírni és lehetett átkozni azokat a vaksággal megvert és bosszútól vezetett nyugati politikusokat, akik - mint elsősorban Clemenceau - a háború kirobbanásában teljesen vétlen Magyarországot sújtották a legnagyobb büntetéssel, de 1947-ben vissza kellett tartanunk a könnyeinket és titkolni kellett a bánatunkat. Hazánk abban az időben leigázott, vesztes ország volt, amelynek egyes tébolyult vezetői saját maguk vállalták a világ előtt a bűnös nemzet szerepét és annak a győztes birodalomnak a katonai megszállását nyögtük, amely elsősorban felelős Párizsban történt megalázásunkért. A kulcshelyeken mindenütt szovjet megbízottak és ügynökök ültek, a kommunista párt szervilisen helyeselt minden olyan lépést, minden olyan döntést, amely Moszkvából indult ki. Amikor 1920-ban a trianoni verdikt ténye eljutott az erre lelkileg teljesen felkészületlen nemzet tudatába, az olyan traumát idézett elő, amelynek kiheveréséhez évek kellettek. Ne feledjük: az ország területét akkor nem dúlta végig a há
