Amerikai Magyar Újság, 1996 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1996-02-01 / 2. szám
4 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 1996. február rendszer bukása előrevetette árnyékát és a hatalomban lévők « Grósztól és Németh Miklóstól egészen a legutolsó közrendőrig és ávós verőlegényig - nem akartak maguknak újabb ellenségeket szerezni, mert a jövőjükre gondoltak. Amit a már végét érző puha diktatúra elnézett, azt a kemény diktatúra még véresen megtorolta: egy-két szovjetellenes újságcikkért 1947-ben például éveket lehetett kapni. E sorok írója ezt a saját bőrén tapasztalta. Sajnálnám, ha most szegényebbé tettem volna egy illúzióval azokat, akik eddig abban a hitben éltek, hogy tevőlegesen hozzájárultak a rendszerváltáshoz s ez esetleg az önbizalmukat is megtépázná. Hiszen még a passzív rezisztencia is fegyver és hozzájárulhat ahhoz, hogy egy rendszer visszakozásra és engedményekre kényszerüljön, aminek óriási jelentősége lehet az állampolgárok közérzete és az események további alakulása, a bilincsek tágulása szempontjából. Ám a történelemből egyetlen példát sem találunk arra, hogy a passzivitás hatására összeomlott volna egy zsarnoki uralom. Meggyengülhet, elbizonytalankodhat, a gyeplő lazítására kényszerülhet, de erőszakszervezetei segítségével a hatalmát megtartja. Míg azok az ellenállók, akik 1956 előtti években és a forradalom alatt kerültek szembe tudatosan a rendszerrel, véresen komoly kockázatot vállaltak és a bőrüket vitték a vásárra, addig a nyolcvanas évek ellenzékijei csak a már tétovázó és leépülő puha diktatúra végjátékához asszisztáltak. És vajmi kevés közük volt a demokrácia napjának felkeléséhez. Ha cinikus lennék, most így fejezném be ezt a gondolatmenetet: nem attól hajnalodik, hogy a kiskakas kukorékol, habár az bizonyára ebben a tudatban él... Távol álljon tőlem még az árnyéka is annak, hogy lebecsüljem a népek szabadságvágyát és azt az erőt, amit a társadalom elkeseredése, a lelkek mélyén felgyülemlő indulatok képviselhetnek és elérvén a tűréshatárt, robbanáshoz vezethetnek. Ilyen vulkánkitürésnek volt tanúja a világ 1956-ban, de 1988/89-ben néhány tüntetésen kívül semmi sem utalt egy földindulás-szerű rendszerváltásra. Aminthogy nem is került sor ilyenre. (Ki ne emlékeznék néhai Antall József szarkasztikus kijelentésére: "Csináltak volna az urak forradalmat!..."). Ezt a nagy többség nem is kívánta, sőt rettegett tőle és minden erejével olyan irányba terelte az eseményeket, hogy még egy pofon se csattanjon el az úgynevezett rendszerváltás során. Sohasem fogom elfeljteni, amikor a hetvenes évek végefelé szemrehányó levelet kaptam az egyik rokonomtól - derék magyar ember, volt katonatiszt, megjárta Rákosiék börtöneit is aki keményen megrótt azért, mert "az emigráció fede-zékéből izgágáskodunk" és ezzel veszélyeztetjük az ő nyu-galmukat, viszonylagos biztonságukat. De a kádári konszolidáció éveiben nemcsak az én rokonom gondolkozott így: merem állítani, hogy a magyar társadalom döntő többsége, mert féltette a puha diktatúra békés-langyos, engedékenyebb légkörét, amelyben nem zaklatták és hagyták élni, sőt még egy kicsit maszekolni is. Számos akkor érkezett levelem és otthoni megnyilvánulás bizonyítja, hogy a magyar társadalom (főképp az annyiszor megtaposott középosztály, vagy nevezzük régi értelmiségnek) figyelte aggódó szemmel az igazi ellenzékiek és az emigráció "izgágáskodását", mivel azt tartotta: jobb nem ingerelni az alvó oroszlánt, mert ha méregbe gurul, megint odacsap. A konformizmus és a Rákosi-időkből öröklött félelem, no meg a forradalom utáni bosszú-korszak emléke sugallta ezt a magatartásformát és én még csak nem is tudom rossz néven venni, hogy a meghunyászkodásra és alkalmazkodásra nevelt nemzedékek így éreztek azokban az időkben is, amikor a smasszer már nem zárta mindig kulcsra az cellaajtót és Magyarország a legvidámabb barak címmel büszkélkedhetett. Volt Trabant, vasárnapi bécsiszelet és kétévenként még utazni is lehetett! Ugyan mi kell más a boldogsághoz?... Ha ezekután azt hiszi a nyájas olvasó, hogy most következik az emigráció felmagasztalása és a nyugati magyarság világformáló tevékenységének dicsérete, akkor nagyon téved. Mert ahogy az otthoniaknak sem volt befolyásuk a rendszerváltásra, a kommunizmus megbuktatására, úgy az emigránsok sem könyvelhetnek el maguknak túlnagy érdemeket e téren. Az nem lekicsinylendő eredmény ugyan, hogy - "az otthon némaságra ítélt magyar nép szószólójaként", mint azt a régi, oly sokszor használt fordulat állította - a korlátlan szabadság-adta lehetőségekkel élve, az emigráció szóban és írásban, magyarul és a befogadó országok nyelvén ébrentartotta az 1956-ban megfogalmazott követeléseket és minden lehető fórumon igyekezett hangot adni a magyarság sérelmeinek, szüntelenül felidézve a magyar forradalom tragédiáját és Trianon igazságtalanságát. Persze mindez vajmi kevéssé zavarta a nagyhatalmak nyugodt emésztését és lelkiismeretüket sem dúlta fel, de szerzett néhány együttérző pártfogót a magyar ügynek s ez mégiscsak több volt a semminél. Azt azonban, hogy az emigráció ezzel hathatósan elősegítette volna a rendszerváltást, azt már nem merném állítani. Tudjuk, hogy az államférfiak nem érzelgősek és a nagyhatalmaknak nincsenek barátaik, csak érdekeik: a Szovjetunió és a világkommunizmus sorsát külső és a miénknél sokkal hatalmasabb erők pecsételték meg. Hogy a dolgok ilyetén alakultak, azt nem a morál diktálta (az erkölcs nem politikai fogalom) és egy lépés sem történt azért, hogy igazságot szolgáltassanak a magyaroknak (vagy a cseheknek, vagy a lengyeleknek, de még sorolhatnám), hanem mert abban a pillanatban így kívánták a nagyhatalmi szempontok. (Majdnem az csúszott ki a toliam alól, hogy így diktálták a nemzetközi tőke érdekei, de nem szeretnék senkit se megbotránkoztatni...) Nos, vegyük akkor jobban górcső alá, mit tettek valójában az emigránsok a rendszerváltásért és mit tettek az otthoniak? Nem akarok az emigráció szószólójának szerepében tetszelegni, de azért találok néhány pozitívumot, amivel - ha közvetve is - a nyugati magyarság hozzájárult ahhoz, hogy a Nyugat (1956 óta fokozatosan) végleg kiábrándult a kommunizmusból és a politikusok mögött álló tömegek hangulatában olyan átalakulás történt, ami ha lassan is, de cselekvésre öszönözte az illetékeseket és megérlelte a változásokat. Mire is gondolok? Tudjuk, hogy a szabad világban milyen befolyással van a politika formálódására a választók véleménye és milyen sokat számít
