Amerikai Magyar Értesítő - Amerikai Magyar Újság, 1995 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1995-04-01 / 4. szám
4 AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 1995. április "távolra szakadt honfitárs". Irigység és gyűlölet, amit nyilvánosan először Jeszenszky úr fogalmazott meg még külügyminiszter korában, majd Benedek professzor tett rá még egy jókora lapáttal. A volt külügyér arról panaszkodott, hogy amíg ő szenvedett, mi jól éltünk (kaliforniai vendég- professzor és hazai egyetemi dékán korában ő aligha nélkülözött és állítom, hogy sokkal jobban élt, mint sok emigráns), Benedek István pedig azt hányta szemünkre, hogy megszedtük magukat. (Már aki, pld. Soros úr igen...) Az ilyen, egyébként okos emberek által elejtett rosszindulatú megjegyzések csak arra voltak jók, hogy tápot adjanak a tömegember emigráció-ellenes indulatainak és olajat öntsenek a tűzre. Nos meggyőződésem, hogy ha Tom Kennedy történetesen nem nyugatról hazatelepült kanadai állampolgár, ez az öt szellemi szegénylegény nem vetemedik arra, hogy pofonokkal szerezzen elégtételt azért, mert egy telefont áthelyeztettek egyik lakásból a másikba. Nem, ők azért is elégtételt vettek, azt is megbosszulták, hogy Tom Kennedy nyugatról jött haza. Egy pofon a telefonért, egy meg azért, amiért őket hiába eszi a fene, akármennyi pénzt is sikerül összeharácsolniok a rablókapitalizmusban: a kanadai útlevélért. (Vagy az amerikaiért, vagy a svájciért, vagy a mit tudom én, milyenért. Amihez ugyan meg kell jegyeznem, hogy a magam részéről — jóllehet amerikai útlevelem is van -- inkább magyar útlevéllel utazom, mert a szülőhazám állampolgársága közelebb áll a szívemhez...) Egyszóval nekem az a szerény véleményem, hogy Tom Kennedy és osztrák állampolgárságú társnője elsősorban a másságuknak köszönhették a pofonokat, annak, hogy a kommunizmust nem otthon csinálták végig, hogy nem kellett prostituálniok magukat az elmúlt évtizedekben. Mivel nagyon kevés kivétellel minden otthoni magyarnak vaj van a füle mögött és több-kevesebb mértékben mindenkinek kollaborálnia kellett, ez kisebbrendűségi érzést okoz bennük a nyugati magyarokkal szemben, amit gorombasággal igyekeznek kompenzálni: fenekednek mindenkire, akinek nem kellett megalkudnia és a verekedő társaság ezeket az alantas ösztöneit élte ki, amikor két védtelen embert megtámadott. A lakásügy, a telefonvita csak ürügy volt S. Ákos orvos és társai számára, akikről felételezhető, hogy a Kádár-világban sem nyomorogtak, csak éppen meg kellett alkudniok itt, ott, amott és ez gyűlöletet plántált szívükbe mindenki ellen, akinek nem kellett megggörbítenie a gerincét. Emberi dolog ez, pszichológusok jól ismerik a jelenséget, ami gyakran vált ki agresszivitást a kevésbé kiegyensúlyozott emberekből. Ezért állítom, hogy Tom Kennedy megvere- tésében politikai motívumok jútszották a főszerepet, még akkor is, ha S. Ákosnak és társainak ez föl sem merült a tudatában. De tudat alatti énjük ezt sugalmazta nekik és máris zuhogtak, záporoztak az ütések. Amúgy nyugateurópai kultúrember-módra... Az ÚD riportjából még kiderül, hogy a két sértettet a támadás után órákig várakoztatták a rendőrségen, majd a kórházban is, amíg jegyzőkönyvezték a történteket, illetve míg látleletet vettek a sérüléseikről: késő este lett, mire a reggeli kaland után piszkosan, véresen, összetörve végre hazatérhettek. A bécsi hölgy a történtek után azonnal elutazott és úgy döntött - olvassuk a riportban —, hogy "soha többé be nem teszi a lábát Magyarországra, mert elképesztette a hatóság merev ügykezelése." S ahogy Kennedy besszámolóját olvassuk az incidesnről, majd a hivatalok azt követő packázásairól, ezen még csodálkozni sem tudunk... Aztán ahogy továbbmentem a szövegben, valami megütötte a szememet. Azt írja VDGY - idézve egy Borenich nevű urat, aki tévé- vagy rádió-riporter lehet --, hogy ez az úr megkérdezte Kennedytől: "Hogyan mer tanácsokat osztogatni azoknak, akik a nehéz időkben itt maradtak, míg ő elhagyta a bajban az országot?” Hogy erre Kennedy könnybelábadt szemmel mit válaszolt, az most mellékes (elmondta, hogy az ablakon kiugorva menekült el az ávósok elől), a hangsúly a "nehéz időkben", az "elhagyta a bajban" megjegyzéseken van s végül a kérdésen: milyen jogon mer tanácsokat osztogatni? Ez utóbbi kérdéssel minden emigráns házatáján már tele van a padlás — aki elszaladt a nehézségek elől, aki lelépett, aki hűtlenné vált hazájához, stb. stb. - az ne szóljon bele a mi dolgunkba, mert elveszítette a jogát arra, hogy véleményt nyilvánítson a hazai helyzetről, amit úgysem ismer... Erről már írtam néhányszor és nem akarom ismételni magam, mégkevésbé kívánok vitába szállni a kommunizmus alatt otthonmaradt hősökkel, akik -- mint pld. Jeszenszky Géza - egyetemi tanári székekben, meg más poziciókban "szenvedtek". És a kollaborálás különböző szintjein igyekeztek átvészelni a nehéz időket, lehetőleg szélárnyékban, hogy - a régi mondásnak megfelelően -- minél kevesebbet kelljen nyelni és nyalni... Persze voltak merészebb kollaboránsok is, akik kiszámították, hogy a szovjet megszállás is eltarthat addig, mint a török hódoltság és abban reménykedni, hogy még az ő korosztályuk életében megváltozik a rendszer, ostobaság és időfecsérlés lenne. E gyakorlatias filozófia alapján aztán a szélárnyékból inkább "szélbe álltak" és teljes mellel-könyökkel munkálkodtak karrierjük érdekében. Volt, aki bírta gyomorral, sőt egészen jól beleilleszkedett az adott helyzetbe és kellemesen érezte magát. És ez az, amin érdemes elgondolkozni: aki elment, úgye az mondhat akármit, indokolhatja a tettét akárhogyan. Hogy menekülnie kellett, hogy az élete volt veszélyben, hogy nem volt más választása, mert üldözték, elnyomták, zaklatták, ki akarták készíteni. Akármit is mond, mindent félre lehet söpörni egyetlen mondattal, rá lehet olvasni a legnagyobb bűnt: hűtlen lett hazájához. De akik vállalva minden nehézséget és kockázatot hősként otthon maradtak, vajon nem kerülhetnek gyanúba, hogy azért maradtak otthon, mert kommunizmus ide, Kádár-rendszer oda, végeredményben ők jól érezték magukat és nem kívánkoztak máshová?... Kár azon vitatkozni, hogy ki volt a jobb magyar, aki maradt vagy aki eljött, mert az ilyen meddő vita nem vezet sehová. Ugyan ki döntheti el, hogy ki választotta a tisztességesebb utat, aki maradt és otthon igyekezett menteni, ami menthető (de szükségképpen megalkudott a körülményekkel), vagy aki nem bírta az örökös színlelést, nem bírta a tétlen tűrést és a kiszolgáltatottságot, hanem inkább a hontalanságot választotta, hogy a szabad világban
