Amerikai Magyar Értesítő - Amerikai Magyar Újság, 1995 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1995-03-01 / 3. szám
16 AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 1995. március A SZABAD MAGYAR ÚJSÁGÍRÓK SZÖVETSÉGE NYILATKOZATA MÁRCIUS 15.-ÉN, A SZABAD MAGYAR SAJTÓ NAPJÁN Száznegyvenhét esztendő távolából emlékezünk idén Negyvennyolcas forradalmunkra, arra a Március 15-re, amelyet azóta is a magyar sajtószabadság születésnapjának tekintünk. Ezt az ünnepet azonban évtizedeken át elszür- kítette a bukott rendszer és kiiktatta a pirosbetűs nemzeti ünnepek sorából, mert ha a kommunisták sűrűn szajkózták is a szabadság szót, azt nem látták volna szívesen, hogy sok fiatal összegyűljön és a szabadságot éltesse. Mert megtörténhet, hogy a végén még kedvük támad azt meg is valósítani... 1848-al kapcsolatosan az is nagyon zavarta az elvtársakat, hogy a közel másfél évszázada lezajlott forradalmat éppúgy az orosz birodalom katonái fojtották vérbe, mint 1956-ot. És ezt nagyon nehéz lett volna megmagyarázni. A cári imperializmus katonáinak beavatkozásáról itt- ott esett ugyan szó, de a témát azokban az években ajánlatosabb volt kerülni. így vált fiatalságunk legszebb ünnepe másodrendű iskolai megemlékezéssé, ahol csak sótlan hivatalos beszédeket hallhatott a gyér közönség, de március 15. igazi tartalma elsikkadt. Azóta nagyor fordult a világ és ma ismét a maga teljességében ünnepelhetjük március 15.-ét, beszélhetünk a kivívott sajtószabadságról. Az már többé nem tabu-téma, hiszen Magyarországon maradéktalanul megvalósult a sajtószabadság, olyan formában, ahogy Petőfiék megálmodták: ma már mindenről lehet írni, mindent ki lehet nyomatni, nem kell tartani retorzióktól. A sajtó szabadságát senki sem korlátozza, egyedül a jóizlés s az önkontroll szabhat határt annak, hogy ki mivel tölti meg az újságokat vagy mit mond a rádióban, televízióban. Itt kezdődik a baj. Mert a váratlanul kapott szabadsággal sokan nem tudnak mit kezdeni és visszaélnek vele. A tárgyilagos tájékoztatás helyett arra használják az írott vagy az elektromos sajtó nyilvánosságát, hogy azokat szapulják, akikkel világnézetileg vagy politikailag nem értenek egyet. A sajtószabadság visszanyerése sajnos nem járt együtt a szellem felszabadulásával, nem fennkölt, nemes gondolatokra inspirálta az írástudókat, hanem gonosz és alantas indulatokat szabadított fel, amelyek megfertőzik a magyar sajtó levegőjét. Az eszmék és gondolatok közti versengés a sajtó- szabadság természetes velejárója, ám aminek ma a magyar sajtó berkeiben tanúi vagyunk, az egyrészt az ellentéteknek olymérvű összesűrűsödése, ami már a gyűlölködés határát súrolja, másrészt olyan nemtelen eszközökkel folyó élethalál harc és kiszorítósdi, amivel ép erkölcsi érzékű ember nem érthet egyet. A lapok között folyó verseny nem azzal akar célt érni, hogy a minőséget javítja, hanem a másik lehetetetlenné tételével. És ebben élen járnak a balodali liberális sajtó orgánumai. Könnyen tehetik. Az előző kormány végzetes mulasztásának köszönhetően a múltból magukat átmentett kommunista és liberális újságírók a sajtó számtalan kulcshelyét megszállták és valóságos hegemóniára tettek szert a sajtóélet minden vonalán. Amellett — évtizedek alatt szerzett gyakorlatuk és kiépített kapcsolataik révén - tagadhatatlanul jó és a nagyközönség igényeit kielégítő lapokat csináltak. A baloldali liberális lapok kezdeti előnyét pedig a későn ébredő konzervatív-nemzeti újságok soha behozni nem tudták. De míg becsületes harcmodorral szemben lehet védekezni, a baloldal alattomos eszközökkel igyekezett és igyekszik ma is kiszorítani a piacról a konzervatív konkurenciát. Mivel a hirdetési ügynökségek és a lapterjesztés csatornái a baloldal ellenőrzése alatt állnak, a nemzeti szellemű lapok megfojtásának legalkalmasabb módja a tekintélyes jövedelmet jelentő reklámok és hirdetések elvonása, a hirdetők lebeszélése volt. Az anyagi bázisuktól megfosztott lapokat az előfizetők nem tudták eltartani és egymásután szűntek meg. Még egy jól bevált módszere is volt a baloldalnak: szervezett hajsza indult a régi kommunisták által szélső- jobboldalinak bélyegzett újságírók ellen, elsősorban olyanok ellen, akik a régi bűnök leleplezését tekintették feladatuknak. Ezeket nemcsak megfenyegették, de különböző címeken perbe fogták őket. Aztán a pert évekig húzták és akár sikerült elítéltetni az illetőket, akár nem, a megfélemlítés, a kenyerük révén való zsarolás mindig bevált. Ugyanez történt az elektronikus sajtónál, ahol a baloldal mostanra teljesen átvette a hatalmat. A közszolgálati televízió és az ugyancsak állami kézben lévő rádió múltból örökölt munkatársai az előző években is kemény diót jelentettek az akkori konzervatívnemzeti kormánynak, mert ezek az emberek szoros szövetségbe tömörülve védték egymást és jók kiépített hadállásaikat. Azokba betörni szinte lehetetlennek tűnt. Végül, uralmának utolsó óráiban, az Antall-kormány összeszedte maradék erejét és alapos, de amatőr módon végrehajtott tisztogatást végzett a rádiónál és a televíziónál, eltávolítva onnét a nemzetellenes elemeket. Azok persze teleóbégatták a világot és még az utcára is kivitték az embereiket, hogy tiltakozzanak az őket ért sérelem miatt. Attól sem riadtak vissza, hogy külföldön rossz hírét költsék hazájuknak és (Göncz Árpád közreműködésével) azt híreszteljék nyugaton, hogy Magyarországon veszélybe került a sajtószabadság. A sors szeszélye
