Amerikai Magyar Értesítő - Amerikai Magyar Újság, 1995 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1995-03-01 / 3. szám
12 AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 1995. március vezetői nem képviselték kellően a párt érdekeit. Ha pedig nem szerepeltünk jobban, akkor fölösleges erről beszélni, és azt mondani, hogy ahol a polgári erők a hármas támogatottságban győztek, mégsem lehet teljes egészében a mi sikerünkként elkönyvelni. Nem volt ez egy látványos győzelem, és nem érzem indokoltnak ezt a győzelmi jelentést. Nem az új pártvezetés diadalmas, előretörő és határozott munkájának a következménye, hanem a vidéki embereknek a becsületes munkája áll mögötte. —Ön szerint mi kell a párt megújulásához?-Egy öt éve létező pártnak ez az idő nem akkora intervallum, hogy akik kijárták a pártépítés iskoláját, azokat most félre kelljen söpörni, és jöjjenek azok, akik akkor bukkantak föl a politikában, amikor már lehetett képviselőnek, miniszternek lenni. Nem váltak avíttá és nem koptak el azok az emberek, akik a semmiből megpróbálták ezt a pártot létrehozni. Mi az értékek konzervativizmusát hirdetjük, a tisztességet, a becsületet és a hűséget a társadalmi élet minden szférájára kivetítjük.-Ezek szerint mi a teendő?-A kereszténydemokráciának fel kell kínálnia a társadalom számára azt a lehetőséget, hogy megértéssel, egymás támogatásával kell ebből a csapdából kilépni. A szolidaritás megnövelheti társadalmi presztízsünket. A polgár számára megnyugvás, ha kimondhatja, "végre valamiben meg tudtak egyezni". Kulcskérdés, hogy a konzervatív polgári erők pártjai képesek-e az összefogásra vagy elindul a versengés, hogy melyikük legyen a vezető erő. Egy esetleges belső marakodás elriasztaná a támogatókat is. A pártok egyesülése sem oldana meg semmit, hiszen különböző rétegekkel állnak kapcsolatban, de ha a közös célt keresik, akkor a nehézségek könnyebben viselhetők el. Biztatóbban lehet a jövő felé haladni, ha az együttműködés formáit keressük. Ugyanakkor vigyáznunk kell, hogy szövetségeinknek határozott, világos és egyirányú vonala legyen - mondotta Hasznos Miklós országgyűlési képviselő. T. T. STOLMÁR G. ILONA: VALAKI MONDJA MEG Kérdések, s kétkedések sorjáznak bennem, már- már tudathasadásos állapotot előidézve. 1994. novemberében kezdett világossá válni, hogy az október 17-i római magyar rendezvényen, Apor Vilmos püspök boldoggá avatását Elio Toaff római rabbi próbálta megakadályozni! Pontosabban kell fogalmaznom, hogy mindenki számára egyértelmű legyen az ügy: amikor arról esett szó a Római Magyar Akadémia nyilvános kerekasztal-konferen- ciáján - "A magyarországi holokauszt áldozataira emlékezve" -, hogy Apor püspök is kiállt a kikeresztelkedett zsidókért (is), akkor az említett római rabbi kivonult az ülésről, majd telenyilatkozta a nemzetközi sajtót. A La Repubblica című lapban kijelentette: mindent meg fog tenni a Szentszéknél Apor püspök boldoggá avatása ellen... Hogy a vádaskodások, amelyet a zsidóság és a kezükben lévő sajtó világszerte terjeszt, Apor püspök esetében alaptalanok, azt nem kell bizonygatni. Megalázó is lenne! Azt azonban jogosan kérdezhetjük: mi köze az egyik szuverén egyház ügyeihez egy másik szuverén "egyháznak"? Jogosan kérdezhetjük, mi, keresztények: mit szólna a zsidóság, ha mi, vagy egyházunk elöljárói beleszólnának az ő ügyeikbe, pl. abba: miért az arab falvaknak - a többi falu népességét megfélemlítő s ezt a tényt hangszórókon közzétevő - legyilkolásával "foglalták vissza" évezredekkel előbb elhagyott ősi földjüket? (A megfélemlítő tömeggyilkosságokat az amerikai Encyclopaedia Britannica is számszerűen közli!) Ilyen, közelmúlti előzmény után, katolikusként megalázottan olvastam az Új Ember 1995. január 8-i számában, hogy "...két nagy történelmi egyház - a római katolikus és a református egyház - valós arányszámánál kisebb arányban részesül a költségvetési támogatásból. Ez azért történt, mert mindkét egyház vezetői tiszteletreméltó bölcsességgel és jóindulattal úgy döntöttek, hogy a nagyok engedhetik meg maguknak az adakozás örömét a kisebb felekezetek - elsősorban és döntően az izraelita felekezet - számára. Ilyen módon tehát az izraelita felekezet valós arányszámánál nagyobb arányban kap támogatást, méltón történelmi intézményeihez és méltón természetesen a holocaust következményeihez. (A katolikus és református egyház néhány százalékról még 1991-ben, időlegesen mondott le. - a szerk-)" Az "adakozás örömével" semmi bajom. Sőt! Magam is boldog vagyok, ha adakozhatok, ajándékozhatok. A sajátomból! De kérdezem én: amikor a katolikus - és református - egyház teljes vagyonát (az egyház tagjainak közös vagyonát, s 86-87 százalék keresztényről van szó!) egy tollvonással elrabolták; amikor a nemzet szellemierkölcsi felemelkedését szolgáló iskoláit bezárták; a szeretetteljes betegápolást beszüntették; a szerzetesrendeket nemcsak szétzavarták és felszámolták, de a szerzeteseket és apácákat egyetlen éjszaka alatt hurcolták el! - és hosszan sorolhatnánk az ismert intézkedéseket és azok rettenetes hatását és következményeit, amelyek a nemzet nagy százalékát érintették, ki állíthatja, hogy az egyházak vezetői - a hierarchia csúcsán állók - szabadon rendelkezhetnek a mi közös tulajdonunkkal? Azzal, amit jogtiprás vett el, s a "demokrácia" csak töredékét óhajtaná visszaadni, azt is csak tíz évre elosztva, részletekben! És használhatatlan, romos állapotban a legtöbbjét, holott amikor elvették, kiváló, működőképes ingatlanok voltak! Most egyházunk- egyházaink azért nem kérik vissza mindet, mert nincs miből rendbe tenni, használhatóvá tatarozni azokat! No, de miért a megraboltaknak kellene ma is fizetni? Miért őket — minket! — terhel a saját megrablásunk dupla költsége? Ma is... Eközben, mint tudjuk, a zsidóság nem kárpótlási jegyet, hanem teljes kártérítést igényel. Mégpedig úgy, hogyha a háború alatt elhurcolt és vissza nem tért személynek nincs örököse, akkor a tetemes összeg az izraelita
