Amerikai Magyar Értesítő - Amerikai Magyar Újság, 1995 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1995-09-01 / 9. szám
2 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 1995. szeptember AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG (Volt Amerikai Magyar Értesítő) P. O. BOX 7416 BALTIMORE, MD 21227-0416 USA Tel./Rec./Fax: 410-242-5333 Szerkeszti Soós József Főmunkatárs Stirling György Előfizetési díj egy évre 18 dollár. Nyugdíjból élőknek (csak USA) 16 dollár. Kanadába (légipostával) 19.50 dollár. Tengerentúlra (hajópostával) 20.00 dollár, légipostával 30.00 dollár. Az előfizetést US-dollárban és USA bankra szóló csekkel kell fizetni. A lapban megjelent írások nem fejezik ki szükségszerűen a szerkesztőség véleményét, azokért minden esetben a szerzőik felelősek. Kéziratokat, fényképeket nem küldünk vissza. Javítás jogát fenntartjuk. Szabályosan gépelt cikkek a közlésnél előnyben részesülnek. Mint tudjuk, a magyar kormány már a hetvenes évek vége óta vesz fel világbanki jóváhagyással kölcsönöket nyugati és japán hitelintézetektől. Az ország összes adóssága 1982/83-ban még csak 3-4 milliárd dollárt tett ki, ez a nyolcvanas évek végére tízmilliárdra nőtt, majd 1990-ig megduplázódott. A rendszerváltás után felgyorsult a folyamat és ma már ott tartunk, hogy az összes adósság túllépte a 30 milliárd dollárt. Hogy mire vették fel ezt a hatalmas összeget — ami kétszerese annak, amibe a nemrég befejezett Angliát Franciaországgal összekötő La Manche- alagút került - és főleg, mire költötték, azt jól tudjuk: ahelyett hogy rendeltetésszerűen az ipar és a mezőgazdaság korszerűsítésére fordították volna, Kádárék ebből tartották viszonylag magas nívón az életszínvonalat, amire politikai okokból volt szükségük, egy részét pedig a pártarisztokrácia élte föl, illetve Moszkvába továbbította. Az Antall-kor- mány pedig — miután gavallérosan átvállalta a mások által fölvett és elherdált adósságtömeget — a törlesztés érdekében volt kénytelen újabb kölcsönökkel növelni az adósságterheket. Itt tartunk most és ha bele-belelapozunk a hazai újságokba vagy odafigyelünk az adósságügyben elhangzott hivatalos kijelentésekre, két végletet különböztethetünk meg: az egyik a független közgazdászok véleménye, ami abban foglalható össze, hogy a fizetésképtelenség s az abból következő államcsőd elkerülhetetlen, a másik pedig a kormány és az ahhoz közelállók kincstári optimizmust sugárzó álláspontja, mely szerint Magyarország számára nincs más út, mint a minden áron való törlesztés. Hadd idézzek harmadik véleményként néhány mondatot két cikkből, amelyek alig pár hete jelentek meg a Magyar Nemzetben és azt a szemléletet tükrözik, ahogy az átlagos magyar polgár az adósságokról gondolkozik. Sneé Péter írja július 1-én "Az ország megvan és figyel" című cikkében: "(...) A diktatúra évtizedei alatt a legcsekélyebb mértékben sem befolyásolhattam az engem érintő döntéseket. Úgy vélekedtem hát, nem felelek azokért, és most a nyakamba varmák az egészet mégis, mintha én vettem volna fel a kölcsönöket, mintha magam költekeztem volna nyakló nélkül, mintha az én fülem nem látszana ki az adósságból. Hogy nem én voltam a ludas, az kiderült hamar. Amit kaptak, annak tört részét fordították a fogyasztás növelésére, döntő többségét az egypárti rendszer roppant gépezete emésztette fel és haszontalan, ostoba beruházásokra tékozolták el. (...) Érjem be annyival, mondják most, hogy fizethetem az esedékes törlesztő részt és pont. De kinek lesz ettől jobb és mennyivel? Megkönnyebbedik-e gyermekeim sorsa így? (...) Akárhogyan számolom, úgy tűnik, nemhogy fogyna, egyre növekszik a tartozás, vagyis megadhatatlanná vált. Bármint szeretném is, nem teljesíthetem a hitelezők óhaját. Eshetőségeim a nullára csökkentek, a kívánt áldozat pedig oktalan és céltalan, még éhhalálommal sem változtathatok ezen. Nem értem, minek erőltetik akkor. Naponta hallom a kormány vezetőinek szájából, hogy az egyedül járható utat választottuk és az követel lemondást. Jobbára a miénket. Vagy találkozott bármelyikünk is nyomorgó szocialista, szabad demokrata funkcionáriussal, villanyszámlás elől bujdokló miniszteri tanácsossal, esténként a másnapi ebédrevaló beszerzésén fejét törő bankvezérrel? (...) Egyetlen dolog cáfolhatná meg rút feltételezésemet, ha elhibázott döntéseik, rossz választásaik súlyos személyi hátrányokkal járnának számukra is, nemcsak számomra. Ha felelősséget viselnének cselekedeteikért. (...) Fél évszázad alatt a diktatúra bajnokai eltékozolták egy ország lakosságának minden anyagi, szellemi és hitbéli vagyonát, s akadt-e közülük akár egyetlen, akit ezért legalább megfeddtek volna? Sem elmarasztalás, sem vagyoni hátrány nem érhette őket. Békén hajtják nyugovóra a fejüket. (...) Talán önvádtól gyötört, szerencsétlen megyei párttitkárok hevernek a luxusvillák teraszán? (...) A jogelvek durva megsértésével járna egy kísérlet felelősségre vonásukra, elvégre azt kellene számon kérni rajtuk, amire működésük idején nem volt paragrafus. (...) Ha egy váltókezelő kisiklatja a vonatát, lecsukják érte, egy ország mellékvágányra állításáért viszont legfeljebb kitüntetést osztogatnak nyugalomba vonuláskor." Ez nem a "hivatalosak" hangja, de nem is a pénzügyi szakemberek, a képzett közgazdászok véleménye. Ez a "nép szava", az utca emberének spontán és őszinte fogalmazása mindarról, ami ma otthon végbemegy és aminek ő nemcsak tanúja, hanem szenvedő részese is: az ő hátán csattan az ostor mindazért, amit az előző rendszer vétett a nemzet ellen. A közember, az átlagpolgár, a melós kétszeresen "bűnhődik": először azzal, hogy végig kellett szenvednie a diktatúra négy évtizedét, most meg azzal, hogy ami akkor a kulisszák mögött történt, annak minden gondját és következményét az ő nyakába varrták, a hatalom akkori birtokosainak felelőtlenségének most ő issza a levét. Sneé Péter tökéletesen adja vissza azokat a keserű gondolatokat, amelyek manapság az ország tízmillió polgárából kilenc és félmilliónak az agyában megfordulnak: hogy jövök én ahhoz, hogy "álljam a cechet" akkor, amikor mások dőzsöltek, építettek kacsalábon forgó villákat a "káderdülőkben", a Pasaréten és a Rózsadombon, s élvezték a hatalommal járó összes kedvezményeket, kiváltságokat. Hogy jövök én ahhoz - kérdi ma a magyar nép több mint kilencven százaléka hogy nekem kelljen kiizzadni a dollármilliárdokat,
