Amerikai Magyar Értesítő - Amerikai Magyar Újság, 1995 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1995-06-01 / 6. szám
1995. június AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 17 KÁRPÁTALJAI KIVÁNDORLÓK- BÁLLÁ LÁSZLÓ Az ungvári Dayka Gábor Középiskolában vagyunk. Azelőtt Zalka Máté nevet viselte, három evvel ezelőtt „magyarosított”. Nos, a negyedik osztályban a német nyelv tanára ukránul magyaráz. Hanem az osztályban csak három-négy, vegyes házasságból származó gyermek érti ezt a nyelvet. Ezeket faggatják a többiek: „Mit mondott? Mit mondott?” A megkérdezettek megpróbálnak segíteni, de persze, sikertelenül. A tolmácsolás nehéz mesterség, kemény dió a tízéveseknek. De vajon hogy fogják a kisdiákok egy ismeretlen nyelv közvetítésével megtanulni a másik ismeretlent? A felelet egyszerű: sehogy. Ha azonban a fent leírt jelenet mögött az olvasó az ukrajnai hatóságok valamely soviniszta rendelkezését vagy bármely magyarellenes állásfoglalását sejtené, ebbéli aggodalmát mindjárt eloszlathatjuk. A német nyelvet azért tanítják ukránul, mert magyarul nincs kinek. Hol vannak az iskola magyar nemzetiségű némettanárai? Hát... Valamely pedagógushiánnyal küzdő magyarországi falusi tanintézetben. Persze, nem csak a német szakosok. Pedagógusaink dél felé vándorlása a legtöbb kárpátaljai magyar iskolában óriási nehézségeket okoz. A beregszászi 6. sz. általánosban - mint az P. Punykó Mária tanárnő érdeklődésünkre elmondja - előfordul, hogy ha valamely oktatót pótolni kell, a takarítónő megy be helyettesíteni. A megfogyatkozott gárdából nincs kit küldeni. A fölkészült szakemberek elvándorlását valamely, jobban prosperáló országba ma divatos szóval agyelszívásnak mondják. Ez Magyarországon is gond. A sajtó gyakran fölveti: egyes kiváló elmék Nyugatra távozása hátráltatja a nemzeti fölemelkedést. De az talán nem annyira köztudott, hogy némely utódállamokbeli, a vegetálás szintjére süllyedt magyarság agyait épp az anyaország szívja el, s így jön létre - például nálunk, Kárpátalján - egészen siralmas helyzet. Orosz Ildikó nagydobronyi iskolaigazgatóval, a Kárpátaljai Magyar Pedagógus Szövetség roppant agilis s a megoldásokat reménytelen helyzetben is lázasan kereső elnökével beszélgetünk. Érdekes szempontokat világít meg. Elmondja, hogy még néhány évvel ezelőtt a Magyarországra távozott pedagógusok után (az ő kifejezését használva) „nem sírt”. Ezek csak a jobb anyagi helyzetért, kényelmesebb életért kerekedtek föl. Az ilyenekre, gondolta, akik nem érzik kötelességüknek a megmaradásért itthon dolgozni, nincs is szükség.- De mit szóljak ma, mikor most már egyszerűen a darab kenyérért mennek el, méghozzá tömegesen, a lelkiismeretesek, lelkesek, otthonszeretők is. Hisz az a pedagógus, aki nem tud valamiképpen más forrásból segíteni magán, itthon egyszerűen az éhezés szintjére süllyed. Havi fizetése jó, ha egyheti szűkös megélhetését fedezi... És itt eszünkbe idéződik a már említett P. Punykó Mária elbeszélése arról, hogy mikor iskolájában az órák délutánra is áthúzódnak, a kollégák a tanáriban üres kenyeret ebédelnek. És fölragyog a szemük, ha valaki azt mondja: „Holnapra zsírt hozok”. Azt is Orosz Ildikótól tudjuk meg, hogy az ungvári egyetem magyar nyelv és irodalom szakának tizenegy tavalyi végzőse közül egyetlenegy sem maradt Kárpátalján, mind az anyaországban tanít. S itt érdekes gondolatként vetődik fel, hogy a sokat hangoztatott magyarországi munkanélküliség vajon részben nem ál-munkanélküliség-e. A városokban sok az állástalan értelmiségi, de a kis falvakban meg hiány mutatkozik belőlük. Mert nemcsak a kárpátaljai tanárok-tanítók kapósak odaát, hanem például az orvosok is. Hasonlóképp gondot okoz fiataljaink magyarországi tanulása, és ha mélyebben belegondolunk, rájövünk, hogy ennek a lehetőségnek nem csupán pozitív oldala van. Az ott végzettek ugyanis csak a legeslegritkább esetekben jönnek vissza, így lényegében ez is az a- gyelszívás egyik formájává válik. Középiskolai végzőseink odaát érdekes taktikához folyamodnak. Először csak azért követnek el mindent, hogy valamely felsőoktatási intézménybe fölvegyék őket. Mikor már ott vannak, elkezdenek teljes erőből ösztöndíjért kopogtatni, s ezt legtöbbször (épp elég alapítvány áll rendelkezésre) meg is kapják. Öt évig a magyarországi társadalom nyakán élnek, azután... ott is maradnak. Nekünk jó ez? És Magyarországnak jó? Ki tudja? Különben ma már nem csak a kárpátaljai főiskolások tanulnak szép számban az anyaországban. Pedagógus szövetségünk fölmérése szerint a 6-10 éves gyermekekből 109, a 10-14 évesekből 123, a 14-18 évesekből 245 végzi ott a tanulmányait. Egyes iskolák kapva kapnak rajtuk: jól jön a fejkvóta. Mi pedig ezeket a gyerekeket is elveszítjük; ide többé aligha térnek vissza. Említettük az imént az orvosokat. Szöl- lősy Tibor téesői orvos, a Hollósy Simon Magyar Kulturális Szövetség elnöke itt is aggasztónak látja a helyzetet, hisz hovatovább nem lesz, akinek a magyar beteg a- nyanyelvén elmondhatná a panaszait. Kiváltképp a szakorvosok távoznak Magyarországra nagy számban, igy elveszítettük M. S.-t, nagynevű ungvári sebészünket. Dalmay Árpádnak, a Beregvidéki Magyar Szövetség elnökének közlése szerint már a szinte színmagyar Beregszászon is lámpással kell nemzetünkbeli orvost keresni, így sorra eltávoztak a kórház osztályvezetői is. Kimagasló orvosegyéniségeink átteleptllé- sük után persze nem kapnak ugyanolyan jelentőségű helyet, mint amilyet itt betöltötték, vannak, akik még le is tagadják tudományos minősítésüket, hisz odaát egyszerű falusi körorvosként sokszorosát húzzák hazai fizetésüknek, s itt még egyetemi katedrán is csak vegetálnak... r Újságíróink távozása miatt egyszerűen vészhelyzetbe került a kárpátaljai magyar napilap, a Kárpáti Igaz Szó. Érdélyi Gábor főszerkesztő arra panaszkodik, hogy gyakran még lapzárta előtt egy órával is üresen tátonganak az oldalak, a megmaradt néhány újságiróval szinte lehetetlen a lapot összehozni (tele is van mindenféle töltelékanyaggal). És épp a legjobbak, legfölkészültebbek mentek el tömegesen (érthető, odaát is ezek érvényesülnek). Magyarországon két szerkesztőséget is könnyen meg lehetne szervezni azokból, akik az elmúlt évek során arra vették az útjukat. Gyérül a magyar alkotók sora Nemrégiben az M. festőművész házas- pár távozott. Mindketten országos nevű érdemes művészek, a kárpátaljai festőiskola élgárdájának prominens tagjai. •Egy másik kimagasló festőnk, H. L., nem telepedett át, de az év nagy részét Magyarországon tölti, ott keresi meg a megélhetésére valót, az itthoni művészeti életben gyakorlatilag nem vesz részt, nem
