Amerikai Magyar Értesítő - Amerikai Magyar Újság, 1995 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1995-06-01 / 6. szám
6 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 1995. június v. DOMOKOS SÁNDOR: A PRORÁB Miként egy kanál vízben a tenger van összesűrítve, hasonlóan egy fogolytábor az egész emberi társadalom keresztmetszetét foglalja magába. Hat évi szovjet fogságom tapasztalata az volt, hogy a táborban egymásmellen megtalálható a kizsákmányoló és a kizsákmányolt, a vezető és a vezetett, az önző és az önfeláldozó, a kíméletlenül törtető, aki semmitől sem riad vissza a fennmaradásáért folytatott lét-küzdelemben és az, aki baj társaival az utolsó szelet kenyerét kész megosztani. De az emberi jellem ezen alkotó elemei magában az egyénben is fellelhetők, csak az összetevők aránya változó. Legnagyobb meglepetéssel fedeztem föl magamban a törvénytisztelő polgár bőre alatt a betevő falatért lopni kész tolvajt. Lassan egész megszállottja lettem annak a lehetőségnek, hogy ebben a mikrószkopikus kis emberi közösségben az emberi lélek végtelen változatait vizsgáljam. Itt az élet titokmentes volt. A legintimebb mozzanatai is mindenki szemeláttára játszódtak le. Hamarosan a huszonnégy éves gőg biztonságával hittem, hogy megismertem az emberi lélek elemi mozgató rugóját, melynek a fő megnyilatkozása az életbenmaradásért folytatott kegyetlen küzdelem. És akkor váratlanul egy kis epizód alapjaiban rázta meg arrogáns elbizakodottságomat. Lágerünk Voronyezs városának külterületén volt, mely iparváros a maga vigasztalan szürkeségével az egyhangú ukrán síkságon helyezkedik el. A mi táborunk egyike volt a négy magyar hadifogoly tábornak. Ebben a táborban találkoztam egy vöröshajú, szeplős fiatal emberrel. Mankóval járt, mert csak egylába volt. Magábazárkózott igazi em- bergyülölő volt, aki minden baráti közeledést vagy segítő szándékot durván utasított vissza. Egész lénye keserű gyűlöletet sugárzott. A legdurvább visszautasítást váltotta ki belőle, ha valaki lába elvesztésének körülményei iránt érdeklődött. "Mi közöd hozzá?!" volt az elutasító válasz. Hamarosan mindenki el is húzódott tőle. A vörös haja és elzárkózó természete miatt hamarosan a "Róka" gúnynév ragadt rá és mindenki csak ezen a néven emlegette. Nyár idején, mivel eléggé magas égöv alatt voltunk, az esték meghosszabbodtak. Nyomorúságos vacsoránk után maradt még időnk kiülni a tábor homokjára kis körökben baráti eszmecserére. A társalgásnak három állandó témaköre volt. Az első, a hazatérésünkkel kapcsolatos suttogó hírek megtárgyalása. Ezek a hírek mindig pletykákon alapultak és teljesen légbőlkapottak voltak, de kellettek a lélek reményének életbentartásához. A második fő téma az étkezés volt. Ez hamarosan felcsiklandozta az ízemlékek mesevilágát és mindenki tudott olyan receptet, ami túlszárnyalt minden képzeletet. Sokszor ez vitákhoz is vezetett, hiszen ki tudta ellenőrizni az olyan állításokat, hogy "ha még nem ettél az én nagynéném palacsintájából öregem, akkor nem is tudhatod milyen az igazi diós palacsinta". Az ilyen kijelentések hamarosan meg lettek kontrázva, ami fenntartotta a vita élénkségét. Csak a harmadik témakörben volt általános megegyezés. Ez az oroszok velünk szemben tanúsított magatartása volt. Már azzal a ténnyel, hogy a háború után negyedik éve foglyok voltunk és nehéz testimunkát végeztünk a "szocialista tábor győzelmének érdekében", magában is elég vörös posztó volt ahhoz, hogy ne szeressük rabtartóinkat. De a leggyűlőltebb és egyben a legrettegettebb hajcsáraink a prorábok, magyarul munkavezetők voltak. Az a gyűlölet, ami az idegenlégió kiképző altisztjeit övezte, lehetett csak hasonló ahhoz, amit mi éreztünk a kíméletlen munkavezetőink iránt. Kiszolgáltatottság és megalázottság tehetetlen dühe mind feléjük irányúit. "Ha egyszer egy sötét este találkoznék az én pro- rábommal, tudom nem kerülne ki élve a kezem alól" tört ki egyikünkből a keserűség. "Róka" ott ült a közelünkban. elég messze ahhoz, hogy ne elegyedjen bele a társalgásba, de elég közel ahhoz, hogy mindent halljon. A mankója egyszerre fenyegetőleg csapott le a szájaskodó orra előtt a homokba. "Mit pofázol!" ordította haragtól eltorzult arccal "Róka". Szinte dadogva az izgalomtól folytatta. Mi meg dermedten hallgattunk. "Hogy mersz te akárkiről is ítéletet mondani? Jártál már a cipőiben?... Szeretném tudni, hogyan viselkedtél volna az ő helyében? Ekkor már nem hozzánk, hanem magához beszélt... "Ott a donyeci szénbányában nekem is volt egy durva, mindig ordító prorábom. Igazi rabszolga hajcsár. Mindig káromkodó, semmivel meg nem elégedő, mindig követelő... Gyűlöltem. És akkor egy nap jött a bányaomlás. Négyszáz méterre voltunk a föld alatt. Van fogalmad arról, milyen érzés, amikor derékvastag tartófák úgy pattannak el, mint a gyufaszál? Mikor a pokol szabadúl el körülötted? Mikor a víz percről, percre nő alattad? Mikor a gyilkos gáz sűvitve ömlik a repedésekből?... Egy nagy szikla a lábamat a padlóhoz szegezte. Tudtam ez a vég. Minden nagyszájú pajtásom elmenekült. Egyedül maradtam. Egyszerre csak a proráb volt mellettem kezében az ács szekercével. Nem szólt, csak mutatta, hogy levágja a lábam. Bólintottam. Az első csapásnál elájultam. Csak a fogoly kórházban tértem magamhoz..." "Mi történt a prorábbal?" Kérdeztem a beállott halálos csendben. " Visszament le a tárnába. Még két foglyot hozott föl a felszínre. Mikor harmadszor is visszament az egész járat beomlott..." Dermesztő volt a csend. Fiatalos gőgöm az emberi lélek ismeretéről ekkor omlott össze. Mindannyiunk torkát összeszorította a megszégyenített gyűlölet. KÉRJÜK, HÍVJA FEL BARÁTAI FIGYELMET LAPUNKRA
