Amerikai Magyar Értesítő - Amerikai Magyar Újság, 1995 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1995-06-01 / 6. szám
4 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 1995. június tásától irtóznak a világ vezetői és hallatára nem arra gondolnak, hogy az azóta már ezerszer bebizonyosodott és nagyon sokak által elismert hibákat helyre kellene hozni, hanem örökké elégedetlen, izgága bajkeverőnek tartják azt, aki a 75 előtti békediktátum (52 évvel később Párizsban megismételt) igazságtalanságait szóváteszi. A Nyugat értet- len a mi problémáinkkal szemben: a szlávok egységesen képviselik érdekeiket nyugaton, a románok pedig még ma is a franciák pártfogoltjai. Egyetlen támogatót sem találhatunk ma a földkerekségen, aki ebben a kérdésben mellénk állna, mert a nagyhatalmaknak fontosabb a térség nyugalma ~ aminek alapjául a státus quó fenntartása szolgál --, mint az igazságtétel. Saját (hibás) döntéseinek felülvizsgálatára úgysem vállalkozik szívesen senki sem és igyekszik elaltatni a kérdést. Ezért ki vagyunk téve annak, hogy ha sokat hangoztatjuk Trianont, összeférhetetlen nációnak fognak bennünket tartani, mely feltevésen kapva- kap a szlovák és a román propaganda és szíves-örömest úgy felerősíti azt, hogy zengeni fog tőle a világ. Egy ilyen vád amúgy is a legrosszabbkor jönne Magyarországnak. Akármennyire is ellenszenves bizonyos körök szemében az Európához (a Nyugathoz) tartozás gondolata — ami érthető is, hiszen sok jót nem kaptunk Nyugattól és ma sem kapunk --, Hazánk számára létkérdés, hogy csatlakozhassunk olyan közösségekhez, amelyek révén fellendülést, gazdasági kapcsolatokat remélhetünk. Önmagában elszigetelten megállni képtelen lenne az ország, az autarkiás gazdaságok kora lejárt. Ez akkor is így van, ha egyesek az ország kiszipolyozásával vádolják a nyugati tőkét és tankok helyett a bankok uralmát emlegetik. Elfeledve azt, hogy mindez a kölcsönök felvételével kezdődött, amire senki sem kényszerítette az országot. Nyugatról legalábbis nem. Ami kényszerítette, az saját gazdasági tehetetlensége, a kommunizmus mindent tönkretevő rendszere, a marxi-lenini tanok csődje volt. A kizsákmányoló Nyugat szidalmazása helyett helyesebb lenne azokat szidni (megkeresni és felelősségre vonni), akik a dollármilliárdokat felvették a nyugati bankoktól, majd elherdálták, felélték vagy Moszkvába továbbították. A nyugati kapitalizmus szidalmazása a szélsőjobb, majd a szélsőbal frazeológiájára emlékeztet, de hiszen a politikai szókincse mindkettőnek ugyanazokból a kifejezésekből áll, aminthogy azonos tőről fakad mindkét ideológiaiszonyú "cvikli" ez: egyrészről égnek bennünk a sérelmek, amelyeket sohasem tudunk megemészteni és amelyeket szeretnénk állandóan a világba kiáltani. Másrészről magunkba kell fojtani mondén fájdalmunkat, mert ha nem ezt tesszük, magunk vágjuk el az útját annak, hogy visszatérhessünk az európai népek közösségébe, amitől egyedül várhatjuk sorsunk jobbrafordulását. Mit lehet hát tenni? Higgadt, okos politizálással és szívós diplomáciai felvilágosító munkával kell ismertetnünk a világgal, hogy mi történt 75 évvel ezelőtt Trianonban, mert a népek csak így szerezhetnek tudomást idegen uralom alá került véreink szenvedéseiről, jogfosztott- ságáról. Az utolsó 5-6 év eseményei bizonyítják, hogy semmi sem állandó, birodalmak, országok hullanak szét, határok tűnnek el. Készen kell hát lennünk arra, hogy a megfelelő pillanatot kihasználva érvényesítsük jogainkat, melyeket nem szabad feladnunk. És a 75 éves évfordulón meg kell újítanunk a fogadalmat, hogy a trianoni ítéletbe sohasem fogunk belenyugodni. Azon kell igyekeznünk, hogy Trianon igazságtalanságait megértessük az utánunk következő generációkkal, hiszen a jövő kialakítása már őrájuk vár. A soha be nem gyógyuló seb fájdalmát nekik is éppen úgy érezniük kell, mint nekünk, a trianoni nemzedék tagjainak, akik nem köthetünk semmiféle kompromisszumot Trianon kérdésében, mert méltatlanokká válnánk arra, hogy magunkat magyarnak vallhassuk. 'ISTEN MALMAI..." Az Amerikai Magyar Értesítőben (lapunk előző neve), majd három éve egy kis cikk látott napvilágot a fenti címmel. A kis írás utolsó mondata ez volt: "Tudom, hogy a Csendőr Testület rehabilitációja ma még kemény diónak tűnik! Sebaj! Isten malmai diót is tudnak őrölni!" Ez év áprilisában a Magyar Királyi Csendőr Bajtársi Közösség központi vezetője a Rendőrtiszti Főiskola budapesti évzáró ünnepségén vett részt - meghívásra -, hogy kiossza a "Magyar Királyi Rendőrség és a Magyar Királyi Csendőrség fegyvertényei a II. világháborúban" című pályázatra benyújtott díjnyertes pályázatok okleveleit és pénzjutalmait. Ez a tény magában is sokat mondó, de ha a pályázatok terjedelmét és a kutatások mélységét bíráljuk, meg kell állapítsuk, hogy - legalább is a rendvédelem-kutatás terén - a csendőrség erkölcsi rehabilitációja megkezdődött! A díjnyertes négy pályázat 116 oldalon, 51 levéltári forráson, 91 mellékleten és 16 térképen át valósághű dokumentált képet ad a Csendőrség fegyvertényeiről s mert az anyag terjedelme részletezést nem enged, csupán az egyik pályamű "záróvéleményét" idézzük; A m. kir. Csendőrség hivatását teljesítve "rend- védelmi-szakmailag” legszervezettebb, legeredményesebb, "leg- kiérettebb" rendvédelmi testület volt a királyi Magyarországon. Munkája, hagyományai, harca, hősiessége a világháborúkban példaértékű. Szakmai súlya, tekintélye az utókor előtt azonban mindig vitás, hiszen a fentieket elhomályosítja a német megszállás időszakában végzett tevékenységük, részvételük az utolsó pillanatig a "totális háborúban". Éppen ezért az új Magyarország Ideiglenes Nemzetgyűlése legelső intézkedései között éppen a csendőrség törvényen kívüliségét határozta el az 1944. december 21-22,-i állásfoglalásában, éppen akkor, amikor utolsó egységei, csendőrei hősi halált haltak Székesfehérvár határában annak védelmében. A Magyar Királyi Csendőr Bajtársi Közösség fejet hajt a Testület történelmének valósághű és torzításmentes megírói előtt és hálásan hajt térdet a nehéz diót is játszva őrlő ÖRÖK MOLNÁR előtt. Kiss Gábor
