Amerikai Magyar Értesítő, 1994 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1994-03-01 / 3. szám
22 AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 1994. március A SZABAD MAGYAR ÚJSÁGÍRÓK SZÖVETSÉGE NYILATKOZATA MÁRCIUS 15.-ÉN, A SZABAD MAGYAR SAJTÓ NAPJÁN Tizenhat esztendővel ezelőtt, 1978-ban alakult meg Clevelandben a szabadföldi Újságírószövetség, hogy képviselje a nyugati magyar sajtó munkásainak érdekeit s ugyanakkor alapszabálya értelmében elkövessen mindent annak érdekében, hogy a hazai sajtó megszabaduljon béklyóitól, megszűnjék a cenzúra és otthoni kollégáink is az igazat írhassák, minden kötöttség nélkül. A Szabad Magyar Újságírók Szövetsége tízegynéhány éven át küzdött azért, hogy a hazaiak visszanyerjék a szabad szólás jogát, melytől a diktatúra megfosztotta a magyar népet és harcolt a sajtószabadságért, melynek csorbítása - bárhol történjék is -- az egyetemes szabadságjogokat érinti, amit elfogadni és tétlenül nézni nem lehet. A sajtószabadság az első és a legfontosabb emberi jog, amiben nem lehet semmiféle engedményt tenni. A nyugati magyar újságírószövetség Petőfit és társait tekintette és tekinti ma is szellemi elődeinek, mert a nemzet felszabadításáért indult negyvennyolcas forradalom első lépése a sajtószabadság kivívása volt, március 15-én. Ezért is választottuk ezt a napot a Magyar Sajtó napjául, hogy évről-évre ilyenkor emlékezzünk és emlékeztessünk a sajtószabadság jelentőségére egy nemzet életében. Közben otthon torát ülte a hazudozás, a tények meghamisítása és a sajtó hivatásának megcsúfolása. Míg mi szabad földön Március 15-én ültük meg a sajtó napját, az otthoniak a Vörös Újság évfordulóján "ünnepeltek". Mélyre süllyedt a sajtóerkölcs és edzett gyomor kellett ahhoz, hogy valaki ezekben az években vállalni tudja az újságírói munkával járó szellemi prostituálódást. Talán egyetlen más foglalkozás sem kívánt művelőitől annyi megalkuvást, az önálló gondolkodásnak olymérvű feladását, mint azoktól, akik a Rákosi- vagy a Kádár korszakban a diktatúra jármába kényszerített, a hatalomnak kiszolgáltatott és a párt által ellenőrzött sajtóban dolgoztak. Még most, évekkel a kommunizmus bukása után is nehéz megérteni, hogy akadtak egyébként tisztességes gondolkodású emberek, akik hajlandók voltak ezekben az években tehetségüket judáspénzre váltani és aljas érdekek szolgálatába állítani tollúkat. Ma már mindez a múlté. Szétesett a Szovjetunió s ugyanakkor a történelem szemétdombjára került a kommunizmus is. Megvalósult hazánkban a sajtószabadság és végétért a kötelező képmutatás, a mellébeszélés, a hazudozás korszaka. A hazai újságírótársadalom máról-holnapra ajándékba kapta a szabad szólás jogát és lehetőségét, de még bizonytalanul, idegenül mozog a demokráciának nevezett és számára teljesen ismeretlen terepen. Az embernek olyan érzése van, hogy az otthoni sajtó munkásai valahogy nem tudnak mit kezdeni a hirtelen rájukszakadt szabadsággal. Ami érthető, hiszen évtizedeken át olyan légkörben éltek, amitől ítélőképességük féloldalasán fejlődött, erkölcsi érzékük eltorzult. Mint annyi mindent, ami iíjúságunk eszményei közé tartozott, a bukott rendszer a negyvennyolcas forradalmat is meghamisította és megpróbálta kisajátítani azt a Petőfi Sándort, aki életét tette a sajtószabadság kivívására. Az erre emlékeztető Március Tizenödödike fényét elhomályosította az április 4.-i "felszabadúlás" napja és a magyar néptől teljesen idegen November 7., a bolsevik hatalomátvétel ünnepe. Szomorú, hogy ehhez segédkezet nyújtott a magyar újságírótársadalom. Pethő Tibor, ennek a korszaknak egyik vezető publicistája írta a minap: "Az egykor bátor és nagyhagyományú sajtó engedelmesen, s az ünnepekkor különösen lelkesen tudomásul vette a szolgai helyzetet." A magyar sajtó 48-as ideálokban gyökerező régi, nemes hagyományait ezekben az évtizedekben egyedül a Haza határain kívül szorult emigráns sajtó képviselte: őrizte a lángot és ébrentartotta a reményt, hogy egyszer ismét szabaddá válik a nemzet és visszanyeri a szabad véleménynyilvánítás jogát. Aztán a Gondviselés kegyéből négy évvel ezelőtt, még a mi életünkben megvalósult mindez, de az első hónapok lelkesedése után látnunk kellett, hogy a sajtóberkekben uralkodó szellemmel baj van. A régi rendben nevelkedett újságírók nem magyar érdekeket szolgálnak és azok, akik évtizedeken át gúnyt űztek a demokráciából, most nemcsak ügyesen kihasználják annak lehetőségeit, de gátlástalanul visszaélnek azokkal. Noha otthon megvalósult a sajtószabadság és kialakulóban van a demokrácia, a nyugati magyar sajtónak még vannak feladatai. Az első ezek közül az, hogy segítse a magyar közélet megtisztítását s egyidejűleg támogassa a demokratizálódás folyamatát. S ebben nincs semmi ellentmondás: a kettő egymást kölcsönösen kiegészíti. Végéhez közeledik az első választási ciklus négy éve és újra szabad választásokra készül az ország: a magyar nép számára ismét alkalom nyílik arra, hogy kinyilvánítsa akaratát és szavazatát olyanokra adja, akik érdemesek a bizalomra, akik a keresztény nemzeti gondolat elkötelezettjei. Az elmúlt négy év tanulságai megkönnyíthetik a döntést. Ehhez akar segítséget nyújtani a nyugati magyar sajtó. A mi nagy erőnk, hogy függetlenek vagyunk: az emigráns lapok nem tartoznak semmiféle párthoz, politikai irányzathoz, szerkesztőik és munkatársaik anyagilag nem függenek senkitől, homályos szándékú érdekcsoportok nem befolyásolhatják állásfoglalásukat és a megélhetésen keresztül sem kényszeríthet bennünket senki arra, hogy meggyőződésünk ellen írjunk. Mindig a magyar ügy szolgálata, a magyar érdekek irányították toliunkat. Ebben a szellemben fordulunk ma, a szabad Magyar Sajtó napján szülőhazánk társadalmához, hogy május 8-án mindenki menjen el szavazni és jól gondolja meg, hová teszi a keresztet. Mert közös hazánk jövője a tét. Washington, 1994. március 15-én Stirling György, a SZMUSZ elnöke
