Amerikai Magyar Értesítő, 1994 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1994-02-01 / 2. szám
1994. február AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 7 megelőzni törekszik, vagy saját kényelme érdekében az autójával más helyére parkol. Sajnos ott tartunk, hogy nem is vesszük észre, hogy mennyire rákcellák vagyunk. Azután, amikor a sok kis egyedi rákcella tumorrá tömörül, akkor a szervezett bűnözés olyan rákos daganattá nőhet, mely az egész társadalmat szétbomlasztani képes, mint azt Olaszország, vagy Kolumbia esetében láttuk. Természetesen ez egy leegyszerűsített kép. A teljes képhez hozzátartozik az is, amikor az Egység zsarnoksága az egyedet sorvasztja el. Ennek társadalmi formája a diktatúra. Ez egy egyedet sorvasztó folyamat, mig a másik egy túlburjánzás. Mindkettő egyformán végzetes. De korunkra az őrjöngő szabadság anarchiája jellemző, amely a mai társadalmat kormányzás képtelenné teszi. Ez a századunkban dúló két nagy diktatúra egyént sorvasztó emlékének egyenes reakciója. Ma a szabadság őrjöngésbe fullad annak a gátszakadásnak a következményeként, mely a Rend korlátozó tényezőjét is elutasítja. Még nem tanultuk meg, hogy a középen kell megállni. Különösen vonatkozik ez az újonnan szabaddá lett nemzetekre, akik most szinte megrészegedve követik a régi demokráciák szabadságának elrákosodott és ezért romboló példáját. így a bűnözés sok területén már sikerült túlszárnyalni a valamikori legendás amerikai gengszterizmust. Fel kell tennünk ezeknek a nemzeteknek a kérdést saját jövőjükkel kapcsolatban: milyen társadalomban akarunk élni? Olyanban, ahol a kábítószer, a lőfegyver használat, a szinte sportszerű gyilkosság, az utcák bizonytalansága és a lakásnélküliek tömege, mind ennek az elrákosodott szabadságnak a következménye? Vagy olyanban, ahol ezt a beteges szabadságot egy egészséges köztudat korlátozza? Ehhez nem elég a rendőrség, ehhez egy lelkűiét változás kell. Nem rendszerváltás hiánya az, ami ma Magyarországon van, hanem a lelkületi változás hiánya. A régi elnyomás rossz emléke megszülte azt a légkört, hogy ma mindent szabad, ami a múltban tiltva volt. Ez egy vak dac-komplek- szum, melynek következménye az ellenkező szélsőségbe vezető rákfene. Madách a Londoni vásárban és az azt követő Falanszter jelenetben előre vetítette ezt a lehetőséget. Nem rendszer, de életszemléleti változásra van ma szüksége nemcsak Magyarországnak, nemcsak a felszabadult országoknak, de az egész emberiségnek. A rák mindkét formája lázadás a Rész-Egész egyensúlya ellen. Ám ahhoz bölcsesség kell, hogy a kettő közötti keskeny mesgyét ne csak felismerjük, de azon megmaradni is képesek legyünk. Sajnos az ember csak tudását fejlesztheti. Bölcsességet tanulni nem lehet, mert az több, mint a tanultság. A tudás csak azt tudja, hogyan történnek a dolgok és abban az illúzióban ringatódzik, hogy azt is tudja, miért. A bölcs belátja, hogy a "miért"-re a tudás nem adhat választ. A lét Rendjét csak elfogadni lehet, de megváltoztatni nem. Ki kell fejlesztenünk azt az elsorvadt belső egyensúly érzékünket, mely a rákfene két szélsősége között az Egység egészségét biztosítja. Erre a tudomány képtelen. Ehhez olyan alázat kell, mely az egyéni öntudat felelősség érzetével összehangolja a Rész és az Egész létfenntartó viszonyát. KISS TAMÁS: RENDŐRTÁBORNOKOK - KÉK FÉNYBEN- Közel a néphez, távol a demokráciától... Az információhalmaz eddig is közölhető lett volna - ördög tudja, miért nem írtak e témáról bővebben laptársaink Magyarországon - ám tény: a magyar rendőrség tiszti állományának közel hatvan százaléka nem tett hűségesküt az 1990-es választásokat követően a Köztársaságra... E rendőrtiszti különítmény - mondhatni: minihadsereg - inkább vállalta az egzisztenciális bizonytalanságot, mintsem a pártállamnak tett esküjük megszegését. A létbizonytalanság persze nem szószerint értendő - az "elvtársak" többsége még idejében fegyveres (!) őrző-védő üzleti vállalkozásokba kezdett - a demokratikus káosz, mint ismeretes, ugyanis az összeharácsolt vagyonokat is meghagyta nekik. - írásunkban ezúttal a többiekkel, azzal a bizonyos negyven százalék zárt világával foglalkozunk, a mundért cseréltek zárt világába visszük el Olvasóinkat, az uniformisba bujtatott "útonállók" egykori kapitányait, főhivatalnokait mutatjuk be - közelképeket villantva fel a damaszkuszi úton... A "negyvenszázalékosok" alacsonyabb szintjén lévők közül elsőnek említjük BOSSÁNSZKY LAJOS-t a maga ifjúkommunista, KISZ-vezető múltjával. "Javára" írható még a Belügyminisztérium kabinetfőnökének-, igen jól beleilleszkedik abba az apparátusba, melyet az új hatalmi elit a rendőrminisztériumban szinte érintetlenül hagyott. Az előbb említettnél is egyértelműbb útja volt a hatalomig BODRÁCSKA JÁNOS elvtárs-úrnak - amig kinevezték őt Budapest rendőr-főkapitányává\ Esete szintén iskolapéldája annak, miként lehet mélységből a legfelsőbb polcra kapaszkodni, hogyan lehet káosz-demokráciánkban a vöröst is zöldnek láttatni! Bodrácska János dr. valamikor a régmúltban nyolc éven át, 1979-től 1986-ig a Budapesti Rendőr-főkapitányság Vagyonvédelmi alosztályát vezette. Sajnálatos "baki" következtében - merthogy gazdátlanul hagyott gépkocsiját valaki kirámolta - két fedőrendszám (!) és igen fontos iratok tűntek el, ráadásul jelentős összegű üzemanyagutalvánnyal nem tudott elszámolni - rövid időre (pártfegyelmi meg egyebek) Csepelre száműzték, ott a bűnüldözési osztályon morzsolgatta napjait. Később, mert jó elvtárs volt, bűnbocsánatot nyert - egy szép napon kinevezték a XX. kerületi (pestszenterzsébeti) Rendőrkapitányság vezetőjének, jellemző "kvalitásaira"; a külvárosból újra elvtársaihoz, a Budapesti Rendőrfőkapitányságra vezetett útja. Előbb rábízták a nagybudapesti Bűnüldözési Osztály parancsnokságát, később a fővárosi kapitány bűnügyi helyettese lett. Jelenleg már vezérőrnagy. Az Országos Rendőr-főkapitányság bűnügyi főigazgatója KACZIBA ANTAL elvtárs-úr gyökerei is mé
