Amerikai Magyar Értesítő, 1994 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1994-12-01 / 12. szám
4 AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 1992. december szó nélkül kell elfogadnunk, mint a történelem kérlelhetetlen logigájából eredő eseménysorozatot, mint az európai népek közös sorsát. De 1956 más. A magyar forradalom teljesen különálló jelenség, nem egy folyamat eredménye, hanem az ötvenes évek európai éjszakájában az égbolton végighasító villám, amire senki sem számított, senki sem volt felkészülve. (Hadd szúrjam itt közbe: legkevésbé a Nyugat, amely éveken át szította a tüzet, mil- liárdokat költött propagandára, a Szabad Európa Rádió pénzelésére, ballon-akcióktól kezdve diverziós tevékenységig és amikor beért a gyümölcs, hűdötten állt, nem tudta, mit csináljon, hogyan aknázza ki a történteket és hogyan támogassa azt a népet, amely mindközül egyes- egyedül vállalta, hogy szembeszáll az egész világot rettegésben tartó szovjethatalommal, a világ legerősebb hadseregével. Tegyük hozzá: akkor éppúgy nem volt felkészülve a történtekre és a tennivalókra, mint amikor ezelőtt 4-5 évvel a Szovjetunió roppant össze. Negyven éven át ennek előkészítésén fáradoztak a nyugatiak s amikor elkövetkezett a pillanat, csak rögtönözni tudtak és kiderült: fogalmuk sincs arról, hogy mire számíthatnak és miként kell reagálniok a fejleményekre. Az ember csak áll és csodálkozik: a nyugati világban, de főleg Amerikában fölös számban léteznek politológusok, múltat és jövőt kutató, az eseményeket analizáló intézetek, de amikor gyakorlati térre kellene átvinni az elméletet, akkor egyszerre mindenki bénultan áll és csődötmond.) Ismétlem: Ötvenhat az más. Aid csak hallott, vagy olvasott róla, aki nem élte át a tizenegy lázas napot, az talán meg sem érti ezt. Annak magyarázhatnék napestig, hogy mennyire úgy éreztük akkor valamennyien, akik benne- voltunk az események sodrában: Deus ex machinaként elérkezett az a ritka pillanat, amikor Magyarországnak megadatott, hogy új irányt adjon a világ folyásának és új fejezetet nyisson a történelemben. És egy hajszálon múlott, hogy így is alakult. Ezer évenként egyszer adódik egy ilyen, szinte kozmikus arányú földcsuszamlás, vulkánkitörés, amikor egy minden összefüggés nélkül bekövetkező magányos eseményre figyelhet a világ. A föld mélyében már régen dolgoztak azok az erők, amelyek végülis ezt okozták, de a külvilág minderről semmit sem tudott. Ámulva és döbbenten figyelt a mélyből feltörő morajra és nem tudta, mire vélje azt. Bámulattal, meghökkenve és sóbálvánnyá válva állt szemben a magyarországi eseményekkel és nem tudta, mit kezdjen velük... Ez lett a magyar forradalom végzete, ez okozta vesztét. És ezért nem tudok 38 év óta beletörődni abba, ami történt, mert nem kellett volna úgy történnie, ahogy végülis november 4-én és az utána következő napokban az események alakultak és ezért tér még ma is vissza álmaiban az a gyötrő kérdés: miért vettek olyan fordulatot az események november 4 után, aminek következtében zátonyra futott egy egész nemzet bíztatóan induló és sokat ígérő lépése és tönkrement jónéhányunk élete. Mert nem kellett volna, hogy így történjen... Amikor ma visszaidézem 1956. november 4-ének hajnalát, amikor a szovjet ágyúk döreje ébresztett fel álmunkból és Budapest népe tudta: itt a vég, gondolatban újra átélem azokat az órákat, napokat és heteket, majd a lassan hónapokká híguló időszakot, amiket talán leghelyesebb a forradalom utóéletének nevezem. Amibe beletartoznak az orosz inváziót követő fegyveres harcok, a tüntetések, a sztrájkok, a földalatti újságok, de ide tartoznak a menekülések, a megtorlások, a koncepciós perek, az akasztások is, aminthogy itt kell megemlíteni a kétségek és remények közti hányódást, amikor egyik nap még bíztunk abban, hogy a Amerika és az ENSZ segít, hogy aztán másnap rá kelljen döbbennünk: Nyugat a saját gondjaival van elfoglalva és sorsunkra hagyott bennünket... Az akkori légkör érzékeltetésére, ahogy most visszarévedek azokra az órákra és napokra, úgy vélem, legjobb, ha az első, drámai órák rádióadásaiból idézek föl néhányat időrendi sorrendben. Ezekkel tudom leginkább visszaidézni annak a hideglelős, ködös novemberi reggelnek a hangulatát, amikor megtudtuk: minden elveszett. A jeges rémület szorította marokra a szívünket: most mi lesz? És rátapadtunk fülünkkel a rádióra, hátha megtudunk valamit. Feszült percek: a szovjet ágyúzás már több mint egy órája tart, a hajnali sötétségben a hatodik emeleti padlásablakból jól látni a budai hegyek karéjában fel-fel villanó torkolattüzeket, időnként egy-egy sorozatvető rakétái szántanak fényes csíkot a fekete égbolton és a becsapódásokat vörös lobbanások jelzik a pesti oldal felől. A Körtér irányából közelgő nehéz páncélosok csikorgása hallatszik. Félelmetes zaj. Vajon nem fordulnak-e erre? Robbanás robbanást követ, zeng, dübörög az ég Budapest fölött és a rádió még mindig nem mond semmit... Az Isten szerelmére, mi van a stúdióban?... Végre 5 óra 20 perckor megszólal a bemondó: "Nagy Imre, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke szól a magyar néphez. Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével." Aztán felhangzik a Himnusz és a Szózat. Torokszorító pillanatok. Közlemények hangzanak el, valakiket keresnek, másokat jelentkezésre szólítanak fel, majd egy amerikai keltezésű hír: "New Yorkból jelentik: Az Egyesült Államok vasárnap korán reggel kérte, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa tartson rendkívüli ülést és foglalkozzék a Magyarországon végrehajtott szovjet támadással." 5 óra 57 perckor megindultságtól remegő hang jelenti be: a magyar írók felhívása következik: "Figyelem! Figyelem! Figyelem! Itt a Magyar írók Szövetsége. A világ minden írójához, tudósához, minden írószövetségéhez, akadémiájához, tudományos egyesüléséhez, a szellemi élet vezetőihez fordulunk segítségért. Kevés az idő! A tényeket ismeritek. Segítsetek Magyarországon! Segítsetek a magyar népen! Segítsetek, segítsetek, segítsetekr A segélykérő felhívás, akárcsak a miniszterelnöki szózat, valamennyi világnyelven elhangzik, többször is egy
