Amerikai Magyar Értesítő, 1994 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1994-11-01 / 11. szám
1994. november AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 5 egyetlen szervezetbe tömörülne. Ezesetben Kádáréknak, akik akkor még acsarkodtak az emigrációra, csak egyetlen központi vezetőséget, egyetlen elnököt és tisztikart kellene lekenyerezni, megvenni és máris semlegesítették az emigrációt. Mivel azonban az egyesületek száma Amerika- és világszerte valóban sokezer, ezeket mind megvenni lehetetlen lett volna. Az emigráció harcmodorának is jobban megfelelt a kis egységekkel való operálás: mivel azzal tisztában voltunk, hogy a hatalom bástyáin belül lévő hazai kommunista rendszerrel frontálisan nem tudunk szembeszállni, maradt a gerilla harcmodor, a szabad hajdúk, a kuruc szabadcsapatok taktikája. Hol itt, hol ott csíptünk bele a kommunistákba, hogy Kádáréknak soha se legyen nyugta tőlünk. Nem is volt és ez a harcmodor évtizedeken át bevált. Az emigráció egysége már a dolog természeténél fogva sem valósítható meg és nem vethető egybe a hazai körülményekkel. Magyarok öt kontinensen élnek szétszórtan és az egyes magyar közösségek között óriásiak a földrajzi távolságok. De ha csak magát Amerikát nézzük, ott is szinte áthidalhatatlan messzeségben vannak egymástól az egyes szórványok, amelyek irányítása egy központi vezetés alatt megoldhatatlan. Még nagyvárosokon belül is léteznek jelentős távolságok, amelyek megnehezítik a környék magyarságának rendszeres közösségi vagy klubéletét. Ez, meg az egyesületek különböző céljai és a tagok eltérő érdeklődési köre is hozzájárul ahhoz, hogy igen sok magyar szervezet működik az Egyesült Államokban és szerte a világon: egyik csoport, amelyikben a "régiek" vannak túlsúlyban, inkább kulturális programokat rendez, a másik egyházi jellegű, a harmadik csoport politikai érdeklődésű, megint másikban a cserkészek dominálnak. És ez nem baj, hiszen elvégre nyugaton demokrácia van és a sokszínűség annak egyik velejárója. Vagy annak nem örülni kellene kedves Szűcs Zoltán, hogy "ezernyi" magyar egyesület és klub segít őrizni idegenben a magyar identitást, még akkor is, ha az — jó magyar szokás szerint — néha vitákban nyilvánul meg? Az egység hiányát tehát fölösleges számonkérnie tőlünk Szőcs Zoltánnak, mert "idekint" mások a körülmények s ennek is, annak is különböző a súlya. De még ha az emigráció elmarasztalható is lenne az egység hiánya miatt, kritikára azért joga van. Elvégre nem kell képzett zenésznek, énekesnek vagy karmesternek lenni ahhoz, hogy valaki észrevegye, ha egy kórus hamisan énekel és hiányzik az összhang. Az is, aki nem tud énekelni, szóváteheti, hogy bizony helyesebb lenne, ha a kórus tagjai kicsit jobban ügyelnének az összhangra, mert létezik harmónia is a világon... No nem? De félretéve a tréfát: amikor mi (és velünk együtt még számosán) szükségesnek tartottuk volna az otthoni egységet, sőt igyekezetünk tenni is érdekében egy s mást, majd hiányoltuk meghiúsulását, ez egy olyan történelmi pillanatban történt, amikor az ország sorsa forgott kockán és befolyásolni lehetett volna a szavazás eredményét. Az emigráció egységén nem fordult az ország jövője, többek között azért sem, mert a parlament nem adta meg számunkra a szavazójogot... Elszomorító az a gyűlölködő hang, amit Szőcs Zoltán használ és engem a kommunista időkre emlékeztet. Kádári köröktől kapott az emigráció ilyen otromba támadásokat, nem tudom, hogyan illik ez a MIÉP lapjába, abba az orgánumba, aminek feladata lenne sugározni a keresztény nemzeti oldal véleményét, melyet ma, a szocialisták visszatérte után még fokozottabban szem előtt kellene tartanunk. És nem az ellentétek szítása a cél - amire Szőcs Zoltán vállalkozott —, hanem az együttműködés lehetőségeinek kutatása. Annak keresése, hogy hol és mivel tudna segíteni az emigráció? Szőcs Pál írása nem használ az ügynek, de lehet, hogy ő nem is reflektál a mi segítségünkre. Elárulja ezt a "Mennybőlazangyal”-ban és mi értünk a szóból, bár elég konokak vagyunk ahhoz, hogy még mindig — kéretlenül is — a segítés módozatain törjük a fejünket. Nos volt idő — talán Szőcs Zoltán is emlékszik rá --, amikor otthonról tucatjával keresték meg az emigrációt és igyekeztek fejni bennünket, az amerikai milliomosokat. Mert úgye otthoni fogalmak szerint mi valamennyien gazdagok vagyunk ("Akinek dollárja van, az gazdag" -- írja Szőcs Zoltán is) és "megszedtük magunkat" (ezt viszont Benedek professzor mondta ránk). Szóval jöttek otthonról hosszú tömött sorban a dollárszagra, de volt, aki megmondta nyíltan, hogy más nem is kell, csak a pénzünk. Mert úgye mi eljöttünk otthonról, nincs jogunk beleszólni a hazaiak dolgába, majd ők elrendezik azt nélkülünk. (El is rendezték alaposan, mint a májusi eredmények mutatták...) Mi csak egyet tehetünk: kiguberálhatjuk a pénzt, de a szánkat fogjuk be. Ez Szőcs Zoltán véleménye is, igaz, ő nem kapott tőlünk pénzt. Más viszont kapott, nem is keveset s aztán azzal viszonozta, hogy ránk mordult: nincs szükség a tanácsaitokra. Ez nem vall éppen jó modorra, de ezt ma meg kell szokni a hazai berkekben. Mindenki Európába akar bejutni, de fütyül az ott elvárt viselkedési normákra és az európai stílusra. Talán a stílus címszó alá tartozik az is Szőcs Zoltán írásában, ahogy egy kalap alá veszi a nemzeti emigrációt és "beleszólását a hazai ügyekbe" Soros úr buzgól- kodásával, amit még megtold olyan nevekkel, mint Faludi György, Király Béla és Lantos Tamás. Szőcs Zoltán el van tájolva: ezek az urak soha sem tartoztak a nemzeti emigrációhoz, következésképp nem illik az ő ügyködésüket a mi nyakunkba varrni. Azt meg egyenesen nem értem, amit az emigráció liberálisairól ír, akiknek csak azért van kifogása a "nemzeti" és "keresztény" jelzők ellen, mert ők nem azok. Tényleg ilyen pofonegyszerű lenne a dolog? Az viszont szomorú, hogy Szőcs Zoltán -- saját bevallása szerint -- "csak ilyeneket ismer”. A választások előtt mindenki tudta, hogy létezünk és meg is találtak bennünket, mert kellett a dollár, most meg nem ismernek minket. Ezzel sem árulnak el jó modort, dehát Istenem, nem az első és nem is az utolsó eset. Ha ugyan ezekután még hajlandó lesz adni az emigráció egy megveszekedett rézpennyt is. Egyébként Szőcs úr téved: én nem vagyok megsértve, mert nem kellenek a tanácsaink. Ha nem, hát nem. Pedig értemes ember mindenkit meghallgat,
