Amerikai Magyar Értesítő, 1994 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1994-09-01 / 9. szám

6 AMERIKAI MAGYAR ÉRTESÍTŐ 1994. szeptember

jelentős része közel került türelme és tűrőképessége határaihoz. Mégsem kérhet mást, mint az elkerülhetetlen terhek viselését. A stabilizálás, a modernizálás, a gazdasági növekedés feltételeinek megteremtése megtakarítást, felhalmozást, beruházásokat igényel — mindez szükségképen csak a fogyasztás rovására történhet."

Ez a pár kiragadott részlet a kormányprogramból érzékelteti azt, hogy az új vezetés felelősségtudattal közelíti meg a problémákat és sejti is, mit kell tenni a "válság- kezelés" érdekében. De hogy vajon a hogyan-nal tisztában vannak-e az illetékesek, az nem biztos. Egy viszont biztos: a kormány elsősorban a lakosság áldozatkészségére számít és igénytelenségre igyekszik rábeszélni az ország népét, ami aligha növeli majd a népszerűségét. Az a közel kétmillió választó, aki a kádári látszatjólét és létbiztonság iránti nosztalgiából szavazott az MSZP-re, hamarosan tapasztalni fogja, hogy a kenyér kilója nem lesz újra 3.60 és a villamosjegy árát sem szállítják le, sőt. És máris úgy hírlik, csökkentik s lefaragják a nyugdíjemelést, megrövidítik a gyermekgondozási segély idejét, viszont emelik a adókat s egyebeket. Nagy csalódás lesz ez sokak számára, ahogy már a kormányprogram olvastán is gondolkodóba eshetnek a paktumos rendszerváltás zűrzavarában (főleg a privatizálás és MDF-es kapcsolataik révén) megtollasodott újgazdagok. (A privatizálás örve alatt elkövetett visszaélések kivizsgálására már ígéretet tett Horn Gyula, de sajnos nem általános ellenőrzést, hanem csak szúrópróbaszerű revíziót helyezett kilátásba. Ez pedig azt jelenti, hogy az új menedzserrétegnek, amely — Antallék tutyimutyisága vagy a kölcsönösségre számító szándékos szemhúnyása miatt - a volt pártelitből vált kapitalistává, nem lesz bántódása, hiszen ennyi elvtársi szolidaritás elvárható egymás iránt...)

De idézzünk még néhány rázós mondatot az összesen tizenöt fejezetből álló kormányprogram első s egyben legterjedelemesebb, "Gazdaságpolitika" címet viselő részéből: "A gazdaság számszerű adatai megdöbbentőek. 1993- ban a bruttó hazai termék (GDP) felhasználása 910 százalékkal haladta meg a termelés volumenét. Az államháztartás hiánya a GDP 89 százalékának felelt meg miközben a belföldi megtakarítások csupán a deficit kérharmadára nyújtottak fedezetet, a többit külföldi hitelek ellensúlyozták. Az import 2025 százalékkal meghaladta az export értékét. ... 1993 óta a költségvetés hiánya öngerjesztővé vált: a költségvetést terhelő tőketörlesztési és kamatfizetési kötelezettség (1994-ben 80, illetve 274 milliárd forint) meghaladja a teljes hiányt, s ennek finanszírozása folyamatosan növeli az állam- adósságot s ezzel a következő évek hiányát. ... Úgy nőtt az ország külső és belső adósságállománya, hogy alig jutott pénz a gazdaság modernizálására, hogy csak elvétve javult gazdaságunk versenyképessége. Sajátos csapdában vergődik a gazdaság és a társadalom."

Nem akarom tovább rongálni ezzel a rémregénnyel az otthoniak sorsáért aggódó olvasók idegeit és abba is hagyom az idézetek sorolását. Ha ez igaz, akkor iszonyú felelősség terheli az előző kormányt, hiszen ahhoz, hogy ilyen csődhelyzetbe jusson az ország, az objektív nehézségeken túl súlyos emberi mulasztásoknak is kellett történnie. Persze Horn Gyula és néhány minisztertársa, akik mint miniszterek vagy államtitkárok már az utolsó állampárti kormányban is szerepeltek, visszaemlékezhetnek arra, hogy ugyanebben volt vétkes a Kádár-korszak második felének vezető elitje is: nyakló nélkül vették fel a nyugati kölcsönöket, amelyeket nem rendeltetésszerűen a gazdaság modernizálására, hanem a lakossági életszínvonal biztosítása révén politikai hatalmuk erősítésére használtak föl. Utánam az özönvíz alapon. Sajnos számos jel mutat arra, hogy az Antall-kormányban és a mögötte tömörülő csapatban is ez a mentalitás volt az uralkodó. S ennek a böjtjét szenvedi most -- immár öt éven belül másodszor - az ország, amit hovatovább ellep az adósság.

Sajnos, a kormányprogram többi tizennégy fejezetének ismertetésére már nem keríthetünk sort, majd adandó alkalommal még visszatérünk rájuk. Addig is csak any- nyit, hogy kivétel nélkül mindegyik a takarékoskodás jegyében áll és a nadrágszíj meghúzására bíztatja a magyar népet, amit általában nem szokott kitörő lelkesedéssel fogadni a társadalom. És a széles néptömegek fejében lassanként fel fog derengeni: a kommunistáknak csak az volt fontos, hogy bekerüljenek a hatalom bástyái mögé és biztosítsák a jövőjüket, megszerezzék a maguk számára a jóljövedelmező zsíros (kapitalista) pozíciókat, de a népnek (újfent) csak a gürizés marad. Az ország számára nem lesz könnyű a következő négy év és csak azt kívánhatjuk, hogy a kormány tudjon megbirkózni a feladatokkal. Mert ha már a magyar választók éppen ilyen vezetőket kívántak maguknak, lássuk, mire mennek együtt... Sokan -- az optimistább lelkek közül - abban bíznak, hogy a Horn-kabinet nem lesz hosszú életű, mert a kormányprogramot úgysem tudja megvalósítani s abba belebukik. Ilyenben re-ménykedni nem más, mint önáltatás. A kommunisták bebizonyították szívósságukat az elmúlt négy év alatt, amikor egy számukra idegen világnézetű kormány alatt is meg tudták őrizni hadállásaikat. Ezeket most még jobban kiépítik és megerősítik s (az SZDSZ jóvoltából) a parlamentben olyan fölényes többséggel rendelkeznek, hogy alkotmányos úton nem lehet őket leszavazni. Megoldást csak a következő választás hozhat s a jelenlegi ellenzéknek arra kell felkészülnie.

A kormány tizennégy tagja közül tizenegy volt kommunista párttag és viselt magas párttisztséget. Karrierjük indulását valamennyien a Pártnak (nagy P-vel) köszönhetik és legtöbbjük a Szovjetunióban tanult, szerzett magasabb képesítést. Vajon mit várhatunk tőlük, még akkor is, ha tudjuk, hogy a nyolcvanas évek végén reformkommunistákká festették át magukat. De ki tudja, abban milyen szerepet játszott az őszinteség és milyent az átmentési szándék, hiszen a nyolcvanas évek végén (Málta után) már az egész kommunista elit tudta, hogy elkövetkezett a vég és még a nem túlságosan korszerű moszkvai komputerek is jelezték az elháríthatatlan csődöt.

Ismét nagy most a tolongás azon a bizonyos damaszkuszi úton. De ma ellenkező irányban tülekednek azok, akik négy évvel ezelőtt a kommunizmussal való szembenállásukat akarták bizonygatni és demokrata oldalával fordították kifelé a köpönyegüket. Most nagyban